Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)
„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”
Tejút. Ezek után ideje volna visszatérnünk oda, ahonnan elindultunk, az Oda vonatához, és mindazon vonatokhoz, amelyek az Ódába érkeznek, és onnan robognak tovább... Remélem, hogy az eddig elmondottakból mindenki számára érthető, hogy a vonatokkal azonosuló József Attila miért is vonzódik, érez izgalmat a hidakon átdübörgő szerelvények kapcsán. Életének legnagyobb alapélményére, az őstörténésre, a fájdalommal teli katarzisra emlékeztetik: a szülés, születés tudatalatti képei elevenednek meg benne. Minden híd a megszületés csatornájával, a kitágult hüvellyel rokon és minden híd partokat, világokat köt össze, választ el, vagyis az átmenet (vas) útja. De minden hídon közlekedő tehervagon egyben az anyaméh terhét, a magzatot hordja, vonja, tolja: Attilát... Ha nevén akarjuk nevezni ennek a szinkronicitásnak a közös nevezőjét, akkor az nem más, mint a hang: a vonat kerekeinek ritmusos csattogása, üteme a vágányokon és a dübörgő híd rezonálása olyan, mint a magzati és az anyai szív felerősödött hang-kavalkádja, amelybe, mint egy rezonátor, belevegyül a szülőfájások jaja is. József Attila tehát minden „vonathangban” egyszerre hallja saját szívének dobogását, az anyai szív zakatolását és a vajúdás kiáltásait, s mindez monumentális disszonáns zenévé áll össze, olyan dallammá, ritmussá, amelyhez már csak dalokat kell költeni, verseket írni... (A vonatok és a hidak nyilvánvalóan intenzív szexuális töltést is hordoznak, ahol a híd a hüvely megfelelője, a vonat pedig falloszként fúrja be magát a sötét alagútba, de magzatként tolat a kinti világba...) De hol a búvár Attila? Tudjuk, József Attila, a „mozdonyvezető” a szívek kerekeinek zenéjére „igazítja a gőzöst”, de József Attila, a „búvár” a csend szívét hallja az anyaméh őstengerének mélyén... No, de lássuk József Attila vonatainak további menetrendjét: „Vas öltönyben előttem áll / A szomorú, néma halál...” (A halálról, részlet) A vers vas-öltönyös halála megegyezik a szolnoki híd érc-oroszlánjával és a balatonszárszói tehervonattal... A vonatok József Attilának nemcsak a múltból hozzák a híreket, de a jövőről is informálják a költőt. A sínpárok (mint a Vízöntő kettős hullámai) a születés és a halál között feszülő „kényszerkörpályát” jelölik ki... „A gép elkapta. Messze fröccsent vére, / Fehéren hullott a földre a feje...” (Munkáshalál, részlet) Minden valószínűség szerint személyes élmény hatására született a vers, profetikus felhangjai viszont letagad-42
