Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)
„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”
a szép szavakat, ehelyett medve módjára dörmögött, az állatok nyelvén érintkezett legközelebbi társaival (akik egyben a szó jó értelmében a rokonai, barátai, testvérei voltak, vagyis a malacokkal, tyúkokkal, libákkal és a kutyával, amelyekkel (akikkel) egy fedél alatt lakott putrijában, a falu határának „konyhaistállójában”. Dörmögő tehát az életben (és nem a versben), vagyis a fizikai valóságban hozta létre azt (s talán járt elöl jó példával a későbbi költő szemében), amit József Attila az ún. „állatalakos versekben”: egy ősi, animisztikus, természetközeli, tiszta, vallás előtti létnek a jegyeit sűrítette bele ezekbe a bizonyos költeményekbe, amelyeket (eredetükre utalván) nevezhetnénk „Pőcze-pöce állatversek”-nek is. Pőcze Imre (az „állatős tyatya”) fizikai mivoltát, külső tisztaságát tekintve „pöce” volt. Ún. primitív (archaikus) személyiségének ártatlan, állati én-részei viszont érintetlenek, patyolattiszták maradtak, bármilyen körülmények között is élt. Minden jel arra vall, hogy József Attila talán éppen tőle örökölte természetes-népies (és az ebből kialakuló ún. urbánus) tisztaságát, „parasztkozmikusságát”: „Avas szalonnán élt, mint az idő. / Telt-mult naponta, sárgán görbülő; / szalmát számolt, vagy nézte az eget, / a csillagokban szíve zizegett.” (Dörmögő, részlet) De volt a Pőcze családban még egy Imre, a Dörmögő legidősebb fia, József Attila „halász bátyja”, akitől egy egészen másfajta érzékenységet kapott örökül a majdani költő. (József Attila elemi iskolás korában három nyarat töltött el halászó nagybátyja kunyhójában.) József Jolán „meséli” a következőket „Imre bátyjáról”: „Csöndes hangon dalolgatni kezdett, közben nagy, szőke bajuszára potyogtak a könnyei: Édesanyám is vöt nékem, Keservesen nevel engem... Esengő szemekkel nézett rám:- Te is danolj velem, kis húgám. Megint töltött a borból, ittunk. Ittunk és énekeltünk. Tudtam ezeket a nótákat, amiket fiatal anyánk hozott a falujából. Már nem féltem Imre bácsitól. Szelíd volt, gyengéd szavú és fájt a szíve. Hányszor hallottam Attilától, élete utolsó heteiben, ezt a szót: mama! Imre bácsi is épp így hívogatta részegségében a »nyanyát«. Attila sohasem hallotta tőlem ezt az éjszakai jelenetet, ami bor és nótázás nélkül, harminc év múlva, olyan szívfáj dítóan megismétlődött köztünk a 382
