Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)
„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”
így jutunk lassacskán a költővel mi is az erek kanyarulatain áramolva a méhlepényen át az áldott állapotban levő anyaméhbe: „Vérköreid, miként a rózsabokrok, / reszketnek szüntelen. / Viszik az örök áramot, hogy / orcádon nyíljon ki a szerelem / s méhednek áldott gyümölcse legyen.” Vérfertőzés tehát nem történt, de a „vércsere” révén egy test, egy vér (testvér) lett anya és magzat... A további verssorokban József Attila belső tájakat fest, méghozzá plein air képeket. A belső természetet in situ (eredeti helyzetben, a természetes helyén), in vivo (az élő szervezeten belül) látja és láttatja, mint a XIX. századi piktorok, akik a természetet a szabad ég alatt tanulmányozták, és ábrázolták a látottakat (azonnal) a helyszínen (a hely színén). Az Ódának ez a szakasza (63-88. sor) egyfajta tükörképe a 10-22. soroknak. Ott - mint láttuk - a kívülről, felülről, távolról megfigyelt természeti táj alakult át emberi lénnyé, nyert női alakot, ezúttal viszont belülről, alulnézetből és nagyon közelről látja az anyaméhben „csücsülő” magzat szemével a költő az anyai (anyagi) világ belsejét, ahol a működésben levő szervek a külső természet jegyeit viselik magukon... A gyomor viszonylag közel esik az egyre növekvő és a hasüreget mindjobban kitöltő terhes méhhez. A magzat, József Attila, nemcsak ún. makroszkópos, szabad szemmel látható leírást ad a látottakról, de pontos szövettani leletet is fest, mintha fénymikroszkópon keresztül is érzékelné ezeket a „belső tereket”. Csak találgathatjuk, hogy a költő, vagy a hisztológus (a szövettan kutatója) beszél-e belőle. A gyomor belterét elhagyván egy ugrással immár a mellüreg legnagyobb szervét, a tüdőt pásztázza ez a felfelé forduló, belső tekintet, és nem véletlenül hasonlítja a légzőszervet lombokhoz: a fa, az erdő, a világ tüdeje, és a tüdő az emberi szervezet fája, erdeje... Az utazás immár az „alvilágba”, a salakkal telt belekbe, innen pedig a belső kutakba, a víz szerveibe, a vesékbe torkollik, nem véletlenül. A vesébe látás költőnk részéről ezúttal a tisztává váló vízzel való szembesülést jelenti, vagyis a saját attilaságát leli meg odabent is... Az eddigi: szabad szemmel, ill. fénymikroszkóppal látható színterekről József Attila, a költő és a tudós most még mélyebbre megy, az élő anyag legkisebb egységét, a sejtet hozza be a látótérbe, s mint citológus (a sejttan beavatott tudója) ad hírt a sejten belüli szervecskék munkálkodásáról. A sejtszervecskék valóban apró gyáracskákra emlékeztetnek, és minden üzemben „nagyüzemi” termelés folyik: ez a kép tárul elénk, ha az elektronmikroszkóp ablakán át tekintünk be a sejtbe, és járjuk végig sorról 33
