Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)
„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”
(Márta, Flóra), akik női mivoltukból fakadóan (ki-ki a maga módján) „magna materei” a pátriáknak... S az én apám, az én anyám hajtson ki a zápor után míg kis gyerekünk bömböl, mint nyugalom, mint dús növény jó szó, kövér fii, televény szivemből és a földből. Vajon miért éppen a „Flóra-érában” születnek ezek a hazát-házat, családot-népet összefogó-összefoglaló költemények? Elképzelhető, hogy József Attila Flórában nem csak a női princípium leguniverzálisabb, leginkább kozmikus, legtisztább, legszentebb stb. ősképét kapta (teremtette?) meg, de valami mást, pontosabban valaki mást is: Kozmucát, gyermekkorának jótevőjét (sorsa irányítóját), a román pópát, vagy ha úgy tetszik, a pater nostert is, vagyis a mi atyánkat, aki szintén a mennyekben van. Kozmutza Flóra ezek szerint egyszerre magna mater és pater noster... Lehet-e ettől ennél többet kapni, ennél szebbet teremteni, és egyáltalán - mit lehet mindezek után még tenni? Csakis egyvalamit: felemelkedni! József Attila ún. Istenes verseiben ennek a bizonyos felemelkedésnek adja tanújelét, Isten alakja pedig egyszerre viseli magán az ősapák és az ősanyák jegyeit: Az isten itt állt a hátam mögött150 s én megkerültem érte a világot Négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám és nem emelt föl engem. Ez a szabadság adta értenem, hogy lesz még erő, lábraállni, bennem. Úgy segített, hogy nem segíthetett. Lehetett láng, de nem lehetett hamva. Ahány igazság, annyi szeretet. Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra. Gyönge testem: óvja félelem! De én a párom mosolyogva várom, mert énvelem a hűség van jelen az üres űrben tántorgó világon. Ebben a versben ugyan még nincs felemelkedés („csak” világkerülés és párra várás), de a költő arról biztosít bennünket, hogy lesz ereje a 150 József Attila 2005. II. 499. 210
