Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)
„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”
Az (utolsó) ítélet m(M)érlege mi más is lehetne, mint a vonat, amely egyben a sötétbe-sötétben robogó országot juttatja eszünkbe, rajta a szalonnázgató, borozgató magyarokkal, akik szintén a maguk Balatonszárszóira utaznak éppen, talán nem is sejtve mindazt, amit költőnk gondolataiba merülve előrelát: a sok hullát... Talán a második világégés (Szent Flórián a tűzoltók védőszentje), a hirosimai atombombával, a holokauszttal, ötvenhat, vagy a „gazdaság-kor” stb. jelenti majd a világnak és a magyarságnak a mindig mindenütt való megméretést. Alább esni már nem lehet, hiszen a Vízöntő az évkör legmélyebb régiója, erről a holtpontról („Holt vidék”) meghalva-újjászületve lehet csak kimozdulni, felemelkedni, és Attilánk, mint a visszatérő fény, ezt az utat járja... Ebben az újjászülető-visszatérő fény minőségben világítja meg költőnk a Hazám című vers éjjelét is hazafelé mentében. Hazáin 1 Az éjjel hazafelé mentem, éreztem, bársony nesz inog, a szellőzködő, lágy melegben tapsikoltak a jázminok, nagy, álmos dzsungel volt a lelkem s háltak az uccán. Rám csapott, amiből eszméletem, nyelvem származik s táplálkozni fog, a közösség, amely e részeg ölbecsaló anyatermészet férfitársaként él, komor munkahelyeken káromkodva, vagy itt töpreng az éj nagy odva mélyén: a nemzeti nyomor. 2 Ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn, öngyilkosság, lelki restség, mely, hitetlen, csodára vár, nem elegendő, hogy kitessék: föl kéne szabadulni már! S a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk. Az erőszak bűvöletében mit bánja sok törvényhozó, hogy mint pusztul el szép fajunk 191
