Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)
„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”
sen, amely olyan, mint egy kiszámoló, az olvasót, versmondót akaratlanul is arra készteti, hogy ne csak a szavakra, de a számokra is figyeljen, azokkal is számoljon. Furcsa keveréke a „hatos és a hetes” rendszernek a költemény negyedik versszaka, ahol a művész, a költő tartozik magának elszámolni valóval: Ha költenél s van rá költség, azt a verset heten költsék. Egy, ki márványból rak falut, egy, ki mikor szülték, aludt, egy, ki eget mér és bólint, egy, kit a szó nevén szólít, egy, ki lelkét üti nyélbe, egy, ki patkányt boncol élve. Kettő vitéz és tudós négy, - a hetedik te magad légy. A vers talán legtalányosabb sora a kilencedik (tudjuk, a kilenc a hatos fordítottja). Kérdés ugyanis, hogy miért kerül be a „sorba” még két vitéz és négy tudós, vagyis az eddig felsorolt hathoz miért tartozik még egy hatos csoport. Nézetünk szerint azért, hogy „kilegyen az egy tucat”, hogy teljes legyen a kör, vagy ha úgy tetszik, körkörös a teljesség. Ha igaz az, hogy az a bizonyos csillag az eget, vagyis a Nap útját járja (ez a dolga), akkor éves útja során egy olyan körpályán mozog, amelynek tizenkettes (2 x 6) a beosztása (a kör sugara pontosan hatszor mérhető a kör kerületére - pl. szerbül a körző: „šestar” = hatodoló): minden hónapban egy állatövi jegyben tartózkodik. Másfelől viszont a hetes szám az archaikus világ hét bolygóját (ahol a Nap és a Hold is bolygók) jelzi, hiszen ez a hét archetípus a kozmikus színjáték hét (fő)szereplője a szoláris mítoszok tizenkét osztatú kozmikus világszínpadán. Márpedig József Attila éppen a „Kozmosz Virága”, vagyis Kozmutza Flóra révén tett szert arra a bizonyos kozmikus sebességre, amellyel legyőzte a f(F)öldi lét nehézségi erejét, és indult neki új fényként az ég kőrútjának, minden valószínűség szerint vonaton... A hatos szám tehát azért „hatásos”, mert lent is hat és fönt is hat a szó számnévi és igei értelmében, vagyis a teljesség hathatós összetevője, a mindenség határának jelzője. József Attila pedig ezen a ponton nem adta alább, a mindenséghez mérte magát, ő volt a fűszálon a pici él, amely élt, és nem vágott, és ezért lehetett nagyobb a világ tengelyénél... 157
