Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)
„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”
tartja. Ismert pl. a Fiastyúknak olyan képzete, mintha a Tejút-istennő köldöke volna, beszédesek a Fiastyúk csillagkép magyar népi elnevezései is, pl.: Kotlóscsillag, Csürkecsillag, Fiascsillag, Hetvén, Kaptárcsillag, Kaptárhúgy stb. Ez utóbbi kapcsolatban állhat azzal, hogy az első mézszüret egybeesik a Fiastyúk felkelésével. Másfelől viszont az őszi éj egén mutatkozó Fiastyúk a régi hajósoknak a viharos időszak beköszöntését jelezte. A Fiastyúkról mondottak egyfajta szinkronicitást mutatnak József Attila anyjához, ill. Edithez való viszonyával. A csillagkép hét (6+1) csillaga megfeleltethető Pőcze Borbála hat gyermekével, akiket hetedikként az anya egészít ki: ő maga a kotlós. A csillagképhez társuló mítoszi képzetek, a kaptár és a köldök is rímelnek József Attila örök visszavágyódására a(z anyajméhbe. A kaptár ezúttal az anyaméh szimbóluma, a köldök pedig az ősi kapocs, a köldökzsinór maradványa, a keletkezés helyének behegedt sebe. Végül, de nem utolsósorban a vihart jelző Fiastyúk őszi megjelenése az éjben rámutathat arra a viharra, ami éppen József Attila szívében tombol. Tudjuk, hogy azon a bizonyos őszi éjjen, a budai Naphegyen, Edit végérvényesen „lefegyverzi” a szerelmes költőt, nem vállalja ti. a Kisasszony (Kisboldogasszony) szerepét. Vegyük észre, hogy a Kisasszony szerep és a Fiastyúk szerep egy és ugyanaz, Edit tehát elárulja, kiadja a Fiastyúk szerepet: „Azt tagadta meg, amit ér.” (Nagyon fáj, részlet) Nem lepődnénk meg, ha kiderülne, hogy a verset József Attila a Fiastyúk eltűnésének, láthatatlanná válásának éjjelén-hajnalán fogalmazta volna meg magában... Azon a bizonyos naphegyi éjjen szűnt meg számára minden, ekkor lett vége a világnak, vagy ahogy maga fogalmaz a vers végén: „...egyáltalában nincsen semmi”. (Semmi, részlet) A harmadik versszak hajnala a kihajtást, a kezdetet, a (ki)keletet (innen ered a köldök szavunk is) sejteti, de Budapest égése (hajnalpír, hajnalcsillag) a sejtést a halvaszületés, a vetélés, az eltűnés stb. bizonyosságává lényegíti. Az izzadt óriásleány természetesen nem más, mint egy elfajzott tejútistennő, akinek olvadó arcfestékét Budapest apokaliptikus égése alakítja színes-csöpögő verítékesővé, mert sírni már minden valószínűség szerint elfelejtett... A harmadik versszak dörgése, áradása már nem csak a költő szívében pusztító vihart, de a világvihart, az apokalipszist, a káoszt idézi hangutánzóival. A gyermek ótvaros (értsd: gennyes, pörkösödő hólyag a bő141
