Bence Lajos: Írott szóval a megmaradásért. A szlovéniai magyarság 70 éve (Győr - Lendva, 1994)
A szlovéniai magyar irodalom (1919-1989) - A szlovéniai magyar irodalom
A Tavaszvárás-nemzedék Az. antológia címét Szúnyogh Sándor egyik verséből kapta, aki ennek az írói vállalkozásnak egyik fő kezdeményezője. „Kezdjétek élűiről, (tíz első gyermeklépéstől) iszapok-ingoványok vészeit kerüljétek!” S valóban, az irodalom első gyermeklépéseit kellett megtenni a Tavaszvárás íróinak. Nagy cselekedetnek számít, hiszen szinte légüres térben, a Naptár és némileg a Népújság ösztönző védelme alatt végezték a szárnypróbálgatást. Az irodalom szervezését vállaló íróegyéniség Vlajon kívül nem élt a térségben, s valljuk be őszintén, bár érdemei rendkívüliek, mégsem egy felvidéki Fábryt, egy erdélyi Sós Károlyt, sem pedig egy vajdasági Szenteleky Koméit kell látnunk személyében. A kritikai útmutatás hiánya is meghatározta a Tavaszvárás íróinak irodalomszemléletét, ezért kell így utólag istenkísértő nagy vállalkozásnak tekinteni az 1972-es csoport jelentkezését. A műfaji választás is érdekesen alakult: Szórni novellákkal, karcolatokkal jelentkezett, Szúnyogh verssel, Varga pedig verssel és prózával. Ez a kialakult műfaji „elkötelezettség” a későbbiek során is megmaradt, legfeljebb némileg bővült - Szominál - a regény irányába. A Tavaszvárás antológiát azonban még egy szempontból mérföldkőnek kell tekintenünk, irodalomtörténeti választóvonalnak: a könyvkiadás és a művek megjelenése szempontjából. A könyvkiadás fellendülésének eredményeként az évtized végére tíz új könyvvel lett gazdagabb a muravidéki magyar irodalom, amely, összehasonlítva a 60-as évekkel, kétségtelenül eredményként könyvelhető el. A kötet előszavában Palkó István irodalomtörténész, a maribori Pedagógiai Akadémia vendégtanára ennek az irodalomnak a szerepét, jellegét és funkcióját ekképpen határozza meg: „Az itteni irodalom Vlajtól kezdve mostanáig nemcsak jellegében népköltési, hanem funkciójában is. S ez adja meg társadalmi jogosultságát, sőt szükségességét is...” Ezért funkcióját tekintve „... ez a költészet éppen olyan lényeges, mint a legmodernebb változat. Persze mindegyik a maga helyén és közegében...” A népköltési jelleget az érthetőség követelményével kapcsolva egybe, hiszen az olvasóközönség „... olyan nyelvi szinten van a kétnyelvűség hatására, hogy a mondatok grammatikai épségét sem mindig birtokolja...” Ezért iktatja be a modus vivendit, az áthidaló megoldást, amely természetesen az írót kényszeríti kompromisszumra az olvasóval való „találkozás” reményében. Ez a kompromisszum azonban akkor válik tarthatatlanná, amikor a kritikára is kiterjeszti: „Ha ezzel a nézőponttal közeledünk az itteni irodalomhoz, 95
