Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
Kórházi ápolás és leszerelés
Kórházi ápolás és leszerelés Végre február 26-án estére beérkeztünk a debreceni állomásra. A frontról visszatérő katonákat fogadó személyzet elkezdte a sebesülteket behordani a fertőtlenítőbe. Rám csak reggel felé került sor. Felfektettek egy rácsos asztalra. Először is a jobb lábamról vágták le a pokrócot, utána a balról a bakancsot, de azt sem lehetett lehúzni, csak lemetszeni. Ezt a bakancsot elhoztam a Dontól Debrecenig úgy, hogy nem volt a lábamról levéve. Ez 30 nap, de ha még azt is hozzászámítom, hogy a Don parti visszavonulás kezdete előtt már kb. 1 héttel állandóan riadóztatva voltunk, és nem volt szabad levetkőzni, akkor eszerint legalább 37-38 napig lehetett a lábamon ez a bakancs. Ezzel talán világrekordot értem el. Most pedig leírom, hogy nézett ki a lábam. A bal lábamon egy nagy hólyag bőre volt csak, mert a csizma eltávolítása közben a víz kifolyt belőle (lehet, hogy már előbb). A nagyujjam mindkét lábamon csak egy vastag, fekete csonk volt, olyan, mint a ceruza. A bal lábamról a bőr a lábam fejéig lefagyott. A nagyujjam is teljesen, csak a négy kisebb maradt meg. A jobb lábamon a második ujjam szintén csak csont volt, kb. két, két és fél centiméter hosszan. A negyedik ujjam másfél centin volt fekete, az ötödiknek meg a legvége. A jobb lábamról egész a bokáig lefagyott a bőr. A sarkamból annyi hiányzott, mint egy kisebb almának a fele. Akkor aztán levetkőztettek. Minden ruhát lehúztak rólam, a szőrt mindenhol lenyírták, majd elkezdtek lemosni, mint egy kisbabát. A ruhámat a fertőtlenítőbe vitték, engem meg ott helyben tisztítottak meg alaposan, úgy, hogy nem maradt rajtam egy darab sem a sok tetűből, pedig az előbb még „milliomos” voltam. Amikor ez megtörtént, kivittek onnan, letörülgettek szárazra, a lábaimat bekötözték, adtak rám alsóneműt, a felső ruhámat meg külön adták oda. A hordágyon kivittek az autóba, és elszállítottak valamilyen kórházzá átalakított iskolába. Bevittek a szobába, lefektettek az ágyra, és hoztak egy csésze kávét. Ott aztán úgy éreztem, hogy a mennyországban vagyok, olyan boldog voltam, Ha összevetjük, hogy milyen voltam pár nappal ezelőtt meg most - hogy a sok tetőtől meg a piszkos ruhától magszabadítottak, és tiszta fehér ágyba fektettek azt elmondani nem lehet. Nem kellett folyton attól tartani, hogy tovább kell menni, mert jönnek az oroszok. Hamar elaludtam, s utána csak 89
