Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
A front összeomlása és a visszavonulás
orvos. Akkor elhatároztam, hogy lassan elsántikálok hozzá. Meg is találtam, de mire odaértem, már nagyon sokan vártak rá. Egy nagy épületben állomásozott, s a kezelő előtt volt egy másik nagy terem, ahol a betegek várakoztak. Visszavonuló magyar katonák egy orosz faluban A nap kezdett magasabbra emelkedni, szépen sütött már, a hó is olvadt. Teljesen megváltozott az idő. Mire odaértem az orvoshoz, az út már latyakban úszott. Azon gondolkodtam, hogy a sáros úton nem tudok pokrócba tekert lábbal menni. De találtam egy kis darab deszkát, abból faragtam cipőtalpat, amit alulról a lábamra kötöttem. Közben bekerültem az orvoshoz. Ő megnézte a cédulát, mert még mindig a köpenyem gombján volt. Hogy értett-e belőle valamit, azt nem tudom, de nekem a következőt mondta: „Tüzér, maga csak menjen a templomba, ott van a gyülekezés. Jön majd egy vöröskeresztes vonat, ami el fogja magukat szállítani.” De a sebemet meg se nézte. Elindultam arrafelé, amerre mondta. Hát akkor láttam, hogy ez nem is falu, hanem város. Mielőtt elindultam, a lábamról lebontottam annyit a pokrócból, hogy a deszkából készített talpformát alá tehessem. A takaróval felkötöttem a lábamra, úgy mentem az úton. Találkoztam a mi ütegünkből való Takács szakaszvezetővel is. Kérdeztem tőle, hogy nem tud-e az ismerősökről valamit. Azt mondta, hogy másról nem tud, csak a Kovács nevű zászlósunkról, akinek el van fagyva a lába is meg a keze is. Két ismerőse húzza egy kis szánon, ráadásul még etetni is Én csak mentem a templom felé, amerre mondták. A végén csak odaértem. Ott már volt valamilyen magyar parancsnokság is, mert amikor be akartam menni, akkor a tisztesek kérték, hogy a puskát tegyem a többihez (már kell. 84
