Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)

A front összeomlása és a visszavonulás

bekötözték a lábamat rongyokkal, és úgy indultunk az orvoshoz. Nem is kellett messzire menni, talán 4-5 házzal odébb szállásozott. Olyanféle forma épület volt, mint nálunk a hegyen a régi présházak. Az orvosnál sok beteg várakozott. Mutatta a német, hogy üljek le, ő meg bement a másik helyiségbe. Kis idő múlva visszajött és mondta, hogy várni kell. Közben elsétált valahová. Később megint visszajött, ismét bement az orvoshoz, majd azt mondta (meg mutatta is), hogy még vannak valami öten vagy hatan, de utánuk már én mehetek be.

Úgy is lett. A végén bekerültem az orvoshoz, akivel a német katona beszélt, mert én nem tudtam megfelelően a nyelvet. Az orvos csak csóválta a fejét. Valamivel bekente a sebes lábamat, szépen bekötözte, írt egy cédulát, azt a köpenyem gombjára akasztotta, és azt mondta, hogy „spitál". Kérdeztem tőle, hogy „wohin spitál “ tehát, hogy hol van a kórház. Az orvos akkor odahívott a falhoz, melyen egy hatalmas nagy térkép volt, és azt mondta (meg mutatta is), hogy mi most itt vagyunk (név szerint mondta a falu nevét, de én már nem emlékszem, hogy mi volt). Tovább mutatta, hogy az első falu fünf km (azaz öt), a másik meg zwölf km (vagyis tizenkettő), és ott van a „fábriká cuker”, abban meg a „spitál”. Ezt kétszer is elismételte. Utoljára megkérdezte: „Verstehen?”. Azt feleltem neki: „Jawohl, verstehen, danke, Wiedersehen!”, és otthagytuk az én németemmel. Amikor elindultunk, nevetett az orvos. Valószínű azt gondolta, hogy ez a katona sosem lesz többé se Petesházán, sem Magyarországon ilyen lábbal, hiszen több mint ezer km-re voltunk a hazától.

Visszamentünk a szállásra, mire a német mutatta, hogy pakoljak, majd azonnal induljak el. Adott egy pokrócot, melyet szétmetéltünk darabokra, azzal tekertem be a lábamat. Arra aztán spárgafélét kötöztem és elindultam. Az egyik lábamon bakancs volt, a másikon meg csak pokróc. A jobb lábamra való lábbeli örökre ott maradt abban az orosz faluban.

Szerencsére már nem volt olyan nagy hideg, de azért még nem kezdett olvadni a hó. Azon a cédulán, amit az orvos tett rá a zubbonyomra, láttam, hogy rá van írva a dátum, éspedig 17. II. 1943. Ekkor tudtam meg, hogy hányadika van; tehát már húsz napja tartott ez a kálvária, de hogy még meddig fog tartani, azt nem is tudtam akkor elképzelni.

Ebben a faluban nem láttam magyar katonát, igaz, hogy csak az orvoshoz mentem és vissza.

A német fiú kikísért a falu végéig. Ott még egyszer elmondta, hogy tizenkét km a következő faluig, melynek Dolgije Budi a neve, ott van a „fabrika cuker”, és abban a „spitál”. No, én aztán megköszöntem neki magyarul, németül, ahogy tudtam, majd elbúcsúztunk egymástól. Akkor legalábbis úgy gondoltam, hogy ilyen magfagyott lábbal a tizenkét km-t a legjobb esetben is egy teljes nap alatt tudom megtenni.

8i