Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
A front összeomlása és a visszavonulás
hagytunk. Rövid idő múlva találkoztunk magyarokkal, akik elmondták, hogy partizánok fogságában voltak ott a kolhozban. A partizánok különállították a magyarokat, külön a németeket. A magyaroknak adtak ennivalót (a németeknek nem), sőt szabadon engedték őket, és azt is megmondták nekik, hogy merre menjenek. Bennünket sem fogtak el, talán féltek attól, hogy mi többen vagyunk, s így mi fogjuk el őket. Ezek az orosz alakulatok valószínűleg csak kisebb egységek voltak, nem tartoztak az orosz katonasághoz szervesen. Már jó messze lehetettünk tőlük, mert lövöldözést nem lehetett hallani. Úgy gondoltam, hogy az orosz csapatok nagyon lemaradhattak. Mi, magyar katonák csak lassan ballagtunk. A németek sokkal rendezettebben vonultak visszafelé, mint mi. Ők rendes menetoszlopban haladtak, és szállították az egész hadifelszerelésüket (gyakorlatilag mindent, ami a katonaságnak van). A magyar csapatok szervezetlenül bolyongtak, felszerelés nélkül, esetleg csak kézifegyverrel. A németeknek volt mindenük, pedig ugyanolyan lovas katonaság volt, mint valamikor mi. De már előző nap is elkerült bennünket több alakulat. A visszavonulók között volt német is, magyar is. Akkor valami miatt leállottak, és elkezdtünk beszélgetni velük. Volt egy magyar szakaszvezető, aki már előbb beállt a németek közé. Ő azt mondta, hogy aki velük akar tartani, az csatlakozhat. A csatlakozó mindent ugyanúgy kap, mint a német katonák: ruhát, zsoldot, ennivalót, szóval mindent, kivéve fegyvert. Mondtam a szakaszvezetőnek, hogy én is csatlakozom hozzájuk, és velük megyek. Még egy másik magyar katona is hozzájuk szegődött. A szakaszvezető beszélt németül és mondta annak, akivel odajött hozzánk, hogy én meg az a másik magyar katona is velük szeretnénk maradni. Kérdeztem a némettől, hogy nem lehet-e kapni valami ennivalót, ő azt felelte, hogy menjek a konyhára, ott majd kapok. Adtak is, bár nem volt más, mint kávé. Nagyon jólesett, mivel már két napja nem ment le a torkomon semmi. Ezt követően elindultunk. Egy német katona magához hívott. Ő négylovas szánkóval szállított valamit, és németül mondta nekem, hogy a két első lovat vezessem. „Gut" - feleltem neki, ő még valamit beszélt, de hogy mit, azt már nem értettem. így csatlakoztam a visszavonuló németekhez. Vezettem a lovas szánkót, jobban mondva a lovak húztak engem, Később a német látta, hogy már nem bírok menni (vagy ő akart gyalogolni egyet), leugrott a szánról és mutatta nekem, hogy üljek fel. Gondoltam, jaj de jót tesz velem. A katonalovat úgysem kell vezetni, azok egymás után is elmennek. Nem is vezette őket, hanem eltársalgott a többiekkel. Estefelé beértünk egy városba. Azt mondták, hogy a neve Obojan. Ezt a 78
