Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
A front összeomlása és a visszavonulás
tüzéreknél szolgált. Mesélte, hogy nekik sikerült az ágyújukat kimenteni a visszavonuláskor. Később a németek megparancsolták nekik, hogy hova vigyék az ágyújukat, és ott a németek fel is robbantották azt. Hogy ezt azért tették-e, hogy ne kerüljenek az oroszok kezére vagy valami másért, azt nem tudtuk. Ahogy beszélgettem Zsoldos Lajossal, nekem még mindig úgy tűnt, hogy be vagyunk kerítve. Az oroszok ismét nehéztüzérségi fegyverekkel kezdtek támadni, a közeli ellenséges egységek pedig gyalogsági fegyverekkel. De az ottani gyűrűből megint csak sikerült kitörnünk. Estére elindultunk, és mentünk tovább nyugatra, Ezen a napon a hideg tovább mérséklődött. Egy nap megint elszakadtunk a nagy tömegtől, s egy kisebb csapattal egy faluban élelmet kerestünk, Az egyik háznál a bajtársak találtak egy kemencében kenyeret, de még nem volt egészen megsülve. Azt metélték fel, és osztozkodtak rajta. Én is kértem tőlük egy darabot. Adtak is akkorát belőle, hogy egyszerre nem bírtam az egészet megenni. Gondoltam magamban, ha a következő időszakban mást nem is találok, egy-két napig azért valami csak lesz a gyomromban. így most már jóllakva meneteltem tovább. Ez idő táján kezdett a lábam fájni. Beértem egy faluba, ahol a német tisztek jobbra-balra futkostak, miközben néhány pillanatnyi megbeszélést is tartottak, többször egymás után - azt is leginkább lóháton. Nem értettük azt sem, hogy miről beszélnek, sem pedig azt, hogy miért szedték össze a - géppuskánál nagyobb - fegyvereket a magyar katonáktól. Az egyszerű puskát nem vették el tőlünk, hiszen abból volt bőven az utakon a megfagyott embereknél, sőt még a sebesült katonáknál is. Nálam is volt állandóan puska. Mivel a németek már régen elvették a pisztolyomat, ezért szereztem magamnak egy puskát. Közben csak kínlódtunk tovább. A lövöldözés egyre erősebb lett. Jöttek a német repülők, de csak röpcédulákat szórtak szét, amik meg mind a németek kezébe kerültek. Élelmet nem dobtak le. Az ott tartózkodó nagy tömegnek úgysem tudtak volna elegendő ennivalót ledobni. A faluban összegyűlt tömegben talán 20.000-nél is több katona lehetett. A halottak száma is egyre nőtt, ahogy meneteltünk visszafelé. Nagyon sok volt a megfagyott ember körülöttünk, kinek a keze, kinek a lába, kinek az orra vagy a füle volt megfagyva. Szörnyű volt a sebesültek helyzete, hiszen velük már régóta senki sem törődött. (Tulajdonképpen a front összeomlása óta.) Valóban áldatlan állapotok uralkodtak. A németek a magyarokat még a ló hátáról is leszállították (ha azon mentek), még a tiszteket sem kímélték. Aki ellenkezett, azt egyszerűen lelőtték. 68
