Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)

A front összeomlása és a visszavonulás

A következő napokban olyan történeteket lehetett hallani, hogy még a magyar tiszteket is lelőtték, ha a pisztolyt nem adták át nekik.

Mivel nem volt élelem, így el kellett hagyni az utakon özönlő nagy tömeget, és olyan helyekre voltunk kénytelenek menni, ahol kevesebb a katona, így volt csak esélyünk ennivalót találni.

így kezdtem az orosz civilekkel beszélgetésbe elegyedni (mert valamennyire megértettük egymást), ők pedig elmondták, hogy nekik sincs élelmük, hiszen már 2-3 hete vonul ez a nagy tömeg katona, és már mindent elvittek. Nem maradt más hátra, mint hogy eledelt kezdtünk keresgélni, de ritka volt a hely, ahol találni is lehetett.

Ez így ment tovább: ment, aki bírt, aki meg nem bírt, az leült vagy lefeküdt, és ott is maradt örökre, mert megfagyott. Többször hallottam, hogy: „Gyere pajtás, segíts rajtam vagy lőj agyon, mert már nem bírom tovább ezt a szenvedést!", de ki tudta volna teljesíteni ezt a kérést. Senki sem tudott agyonlőni egy másik magyar katonát, még akkor sem, ha ezzel a szörnyű szenvedését megrövidíthette.

Voltak olyanok is, akik kezdtek megzavarodni. Hozzáfogtak lövöldözni, pedig az oroszok már egy kicsit elmaradtak tőlünk. Egy éjjel, ahogy meneteltünk, bokros területre értünk. Egyszer csak úgy 10-15 méterről elkezdett valaki tüzelni. Eltalált egy tizedest, aki azonnal meghalt. Mi is visszalőttünk az ismeretlen támadóra, s valaki közülünk el is találhatta, mert a lövöldözés megszűnt. Senki sem ment megnézni, hogy ki az illető, katona vagy civil. Valahonnan előkerült egy lovas szánkó, és azzal szállítottuk a halott tizedest az első faluig, Reggel, amikor kivilágosodott, akkor láttuk, hogy a halott a mi ütegbeli tizedesünk volt. A halott tizedest Németnek hívták, akinek egy testvére is az ütegben szolgált. Amikor ő észrevette, hogy a bátyja a halott, olyan keservesen elkezdett sírni, hogy még olyat nem láttam. El szerettük volna temetni a tizedest, de hiába túrtuk szét a havat, ásni nem tudtunk, mert semmi olyan szerszámunk nem volt, amivel fel lehetett volna vágni a fagyos földet. Betemettük hóval és otthagytuk. A testvére megjött velünk tovább. Nem tudom, vajon ő hazaért-e valaha.

Ahogy vonultunk vissza, egyszer egy faluba érkezve többen is együtt voltunk ismerősök. Ebben a faluban nagyon sok katona gyűlt össze. Hirtelen valahonnan nagyobb méretű lövedékek csapódtak be. Tehát nem gyalogsági fegyverrel lőttek az oroszok, hanem nagyobb aknavetővel vagy ágyúval. Meg voltunk lepődve, mert mi úgy gondoltuk, hogy az oroszok már messzire elmaradtak mögöttünk. Az idő múltával láttuk, hogy három orosz tank valahogy egészen közel jött. Elkezdtek lövöldözni a nagy tömegbe, ráadásul még taposták is a katonaságot. Nekünk, magyaroknak már régen nem volt tüzér66