Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
A front összeomlása és a visszavonulás
zött. Közvetlen tűz alá vették a löveget, de az ágyú védőpajzsa olyan erős és vastag páncélból készült, hogy nemcsak a puska, de még a géppuska golyóinak is ellenállt. Csak amikor már az oroszok a kézigránátokat kezdték dobálni az üteg felé, akkor futottak a fiúk hozzánk a falu végére (még az ágyút is otthagyták), tovább már nem maradhattak ott, mert a kézigránáttal szemben az ágyú védőpajzsa nem nyújt védelmet, ha azt átdobják a pajzs felett. Hogy hányuknak sikerült visszajutni hozzánk, azt nem tudom. A százados látta, hogy mi történik, leült az ágyúmra, s egy darabig csak gondolkodott, nem szólt semmit. Kis idő múlva azt mondta: „Fiúk, itt nagyon nagy baj van, mert ezen a falun nekünk át kell jutnunk. Ha nem bírunk átmenni rajta, végünk lesz. Nem tudom, hogy a gyalogságunk merre van, tehát magunknak kell megpróbálni áttörni az orosz vonalakat. Egy ember menjen végig az ütegen és mondja meg, hogy az összes fegyverfogható katona azonnal jöjjön előre a kézi fegyverével! Ki kell törjünk az orosz gyűrűből, s csak 3-4 kocsinál maradhat egy-egy ember!”. Nekem úgy tűnt, hogy a parancsot senki sem továbbította. Akkor egy kis idő múlva azt mondtam, hogy ha senki nem megy, akkor én őrvezető létemre elindulok (nekem mint irányzónak az ágyútól nem lenne szabad elmennem). Úgy is lett. Elindultam hátrafelé. Minden kocsinál elmondtam a fiúknak, hogy mi a parancs, ők meg faggattak, hogy mi a helyzet elöl. Amikorra az üteg, vagyis a kocsisor végére értem (ahol a konyhakocsi is volt), arra már teljesen felborult a rend. Ott már mindenki magának mérte az ételt. Kértem a fiúkat, hogy nekem is adjanak. Azt felelték, hogy merítsek magamnak. De csajkám persze nem volt. Akkor azt mondták, hogy keressek valamelyik szekéren. Három szekeret is megnéztem, míg végre találtam egyet. Mire visszamentem, a vacsorából már nem maradt, csak feketekávé volt, úgyhogy abból egy teli csajkával kimerítettem, és ott helyben megittam, mert nagyon éhes voltam. Ezt követően visszafordultam, de mind kevesebb embert láttam. Mire odaértem a falu végéhez, már nem volt az úton senki. Néztem a házakat, valahol itt voltak az ágyúk, de minden üres volt: nem láttam ott sem ágyút, sem lovat, sem embert. Lövöldözések még akadtak, de már nem olyan sűrűn. A lövöldözések közepette egyszer csak hallottam, hogy a magyar katonák egymásnak kiabáltak tőlem jobbra, hogy „Jancsi, Jóska stb!”. Egymást szólították, hogy „Erre gyertek!”, a hadnagy úr meg kiáltott, hogy „A százados úr vezet!”. Egyszóval a falu előtt megtorpant minden, tovább menni nem lehetett. A faluban az út északról délre tartott. Balról az út mellett nagy mélyedés volt, a 63
