Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)

A Don menti napok

hogy milyen rangja volt). „Jól van, jól” - mondta ő. - „Hogy vannak a sebesültek?". Mire azt feleltem, hogy nincs sebesült. De ő azt mondta, hogy ne beszéljek ilyet, hiszen telefonáltak, hogy két sebesült is van. Erre azt válaszoltam, hogy én csak jobban tudom, hiszen én ott voltam az ágyúnál, amikor felrobbant. „Maga ott volt?” - kérdezte. „Igen, én ott voltam” - válaszoltam. Megfogta a kezemet, és egy kis idő múlva azt mondta: „Azért megijedt”. „Hát, azt gondolhatja” - válaszoltam neki. „Mi van a másikkal?” - kérdezte. Mondtam neki, hogy ő már meghalt az úton, de azért megnézte. „Igen, meghalt” - állapította meg, majd kérte, hogy vegyük le a kocsiról. Aztán felköltötte a kocsisát, aki a nagy meglepetésemre nem volt más, mint a jó ismerősöm, a völgyifalui Tóth Lajos. Akkor találkoztam vele először a fronton. Levettük a halottat a kocsiról, és egy színbe vittük. Ott beöltöztettük, még a zsebeiből is kiszedtünk mindent, s azt hiszem, hogy a tizedes mindent magával vitt. Valószínű, hogy a személyes tárgyait elküldték a szüleinek. Ha jól tudom, Bogár Gyékényes környéki volt. Ezt követően aztán vissza akartunk indulni a mozdonyállásba, de Lajos azt mondta, hogy ne menjünk éjjel sehová sem, maradjunk itt, majd holnap visszaindulhatunk. Ott is maradtunk egész éjjel. Nem sokat aludtunk, mert hajnalig beszélgettünk.

Reggel aztán Lali azt mondta, hogy ő elmegy reggeliért. „Valamit neked is hozok" - mondta, de én azt válaszoltam neki, hogy az én részemre úgysem adnak. Azért valamivel többet kapott, mint ami egy személyre járt. Aztán elővett egy fazekat, mellyel a kezében elment fejni. Volt neki pár tehene, de nem hozott még egy liter tejet sem. Azt mondta, hogy már nem adnak tejet, valószínű, hogy szabadon fogja engedni őket. Hozott még egy teknőben körtét, és kérte, hogy válogassak belőlük, mert a puhák már jók, bár én jót nem találtam. A körték aprók voltak és ízetlenek, mint nálunk a vadkörte.

Ez történt szeptember 8-án, Kisasszony napján. Úgy déltájban visszaindultam a tüzelőállásba. Amikor odaértem és megláttam, hogy mi lett az ágyúmból, majdnem összeestem. Nem tudtam elhinni, hogy egy ilyen romhalmaz között élve maradtam. Délelőtt is, meg délután is jöttek-mentek a magyar és német tisztek, vizsgálgatták a romokat. Megállapították, hogy ezt a robbanást már a gyárban előkészítették. Szerintük gyári hiba, esetleg szabotázs volt a zsidók által.

Szeptember 9-én eltemettük Bogárt, de én nem mentem el a ceremóniára, ezért nem is tudom, hogy hol van a sírja.

Szeptember 10-én jött egy német teherautó, amire fel kellett dobálni az ágyú roncsait. Én nem mentem el. Mondtam a tűzmesternek, hogy rosszul érzem magam, ha azokat a roncsokat látom, Még hetek múlva is találtunk darabokat belőle több száz méteres távolságban is.

49