Király M. Jutka (szerk.): 50 éves a kétnyelvű oktatás a Muravidéken (Lendva, 2011)

A kétnyelvű oktatás története - Bence Lajos: A kétnyelvű oktatás története

tásban részt vevő pedagógusok legalább egy bizonyos szinten beszéljenek mindkét nyelven. Amikor jött ez a törvény (értsd: oktatási törvény) amelyik ezt szabályozta (hogy a pedagógusi állás betöltéséhez mindkét nyelvet kell valamennyire ismerni), azt mondták, hogy annak, aki már bent volt, nem kell vizsgáznia. Én tiltakoztam.” (R. Mejak, 1992, Szabó, 1993)

A kétnyelvű általános iskolába való iratkozásnál évtizedek óta problémának számító „magyar 1 -be vagy 2-be” dilemmáját azzal oldották fel, hogy nem kérdeztek rá az anyanyelvre, illetve a nemzeti hovatartozásra: „Mi a beiratkozásnál soha nem tüntetjük föl, hogy ki milyen nemzetiségű. Nem is tartjuk fontosnak, azért, mert nem akarunk nemzetiségi problémát, nem akarjuk a nemzetiséget, mint problémát feltüntetni a szülők előtt.” Jól érvel Szabó Ildikó, a tanulmány szerzője, amikor kifejti, hogy a „tapintat” mögött olyan kérdések húzódnak meg, amelyeket a konszolidált gyakorlat ellenére a társadalom máig sem tudott feldolgozni. Olyanokat, mint a politikai óvatosság, a kedvezőtlen tapasztalatok, a vegyes házasságok nagy száma stb. - paradoxon, hogy éppen a kétnyelvűség legfontosabb szocializációs intézményei kezelik tabuként az etnikai hovatartozást - írja Szabó. (Szabó. 1993) Az óvodai alkalmazottakkal, vezetőkkel készített interjú alapján a szakember a szocializációs kérdésként felmerülő a „saját és a másik nemzet konceptualizálása folyamatának” szakmai kérdésként való felmerülését is hiányolja. Az egyik riportalany elárulja: itt a gyerekek nem tesznek különbséget aszerint, hogy ki a magyar és a szlovén. Ilyet még ezeknél a kicsi gyerekeknél nem észleltek, újságolja. Ahogy a nyelvi hierarchia alakulása sem tűnik fel, úgy a „nyelvi hátrány” sem. De a két nyelv hierarchikus viszonya már az óvodában finoman kirajzolódik.

A kétnyelvű óvoda módszertani kérdéseiről azonban már másfajta vélemény körvonalazódik. Az általános iskolához hasonló panaszáradatot jegyzi le a kutató, amikor a módszer iránt érdeklődik: „harminc évvel ezelőtt csak szavakat tanítottunk... Utána ezeket a szavakat mondatokba fűztük. Akkor ezeket a mondatokat összekötöttük egy-két mondattal. De olyan nagyon csecsemőcipőben jártunk még, mert nem volt semmiféle utasításunk... 80- ban, 82-ben megjelent egész szűk keretekben egy nevelési terv... De ez csak ilyen keretprogram volt.” (Szabó. 1993)

Úgy tűnik azonban, hogy a „keretterv” és a hozzá kapcsolódó módszertani minimum is több volt a semminél, hiszen a nyelvi előnyökből-hátrányokból származó társadalomlélektani és szocializációs problémák orvoslására, a szolidaritásérzés és az „együttélési normák” kialakítására és életben tartására azért elégnek bizonyult.

40