Kepe Lili (szerk.): Lángot adok, ápold, add tovább… Gondolatok a muravidéki magyarságról (Lendva, 2013)
Halász Albert: A szép dicsérete
Halász Albert A szép dicsérete Az elismerés nemcsak kitüntet, hanem kötelez is, a jubileum nemcsak visszatekintés, hanem a jövő megrajzolásának a lehetősége is. A Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet két évtizeddel ezelőtt szó szerint az igéből, a szóból teremtődött. És itt nem csak az irodalmi, nyomdai előzményekre gondolunk elsősorban. Az azóta bejárt út a kultúra kaleidoszkópjának ezernyi fénylő pontját csillantotta meg, hiszen az intézet a szlovéniai őshonos magyar nemzeti közösség kultúrájáért, sőt, annál sokkal többért volt felelős: a nemzeti tudat megőrzéséért, fejlesztéséért is. A művelődési élet minden területre kiterjedő szövevényes hálóját vetette ki, hogy aztán óriás-halászként begyűjtse a szépnek, a jónak, s az igaznak a megtestesült terményeit: az írott szót, a hagyományban gyökerezőt, a mozdulatot, a szemnek láthatót és láthatatlant, a fület gyönyörködtetőt, az ismertet és ismeretlent, mindent, amit az ember a szép iránti igénye miatt alkot, sőt, teremt. Ám a begyűjtés nem öncélú, hanem minden esetben azért történik, hogy ez által továbbadjon, közvetítsen, sugárként szóródjon szét, néha megvilágítva a sötétebb zugokat is. Ezért a nemzeti közösség számára húsz év után egyre jobban fénylő ez a tevékenység, ez az intézmény. Voltak bőségesebb, voltak ínségesebb időszakok, de nem sajnos, hanem szerencsére ötletből és ihletből mindig több volt, mint amennyi megvalósítási lehetőség a rendelkezésre állt. Ez ösztönözte a természetes szelekció elvégzését, hogy mindig a jobb kerüljön előtérbe. Azonban mindjárt hozzátesszük: a lehetőségből, vagy ha úgy tetszik, az anyagiakból egyébként sosincs elegendő. Mert mindig lehetne még jobbat, még többet elérni. A „hogyan tovább” is adott, hiszen nem történhet az sem