Kerecsényi Edit: Távol a hazától… Lendva-vidéki magyar kivándorlók és vendégmunkások (Lendva, 1994)
A kivándorlók második hulláma és a vendégmunkások
A radamosi, göntérházi és petesházi kivándorlók életútját figyelemmel kísérve ez időtől ismét nyomon követhető az itthoni, falusi összetartó erő működése, időnkénti szorosabbra kötődése vagy lazulása. Eme nehéz, izgalmakkal telt évek ma már talán egyedüli túlélője a göntérházi Gerencsér Margit (szül. Furján, 1907), aki friss emlékezőtehetséggel, szívesen és sokat mesélt tengerentúli élményeiről. Közben leánya előszedegette a nagy utazás különféle emlékeit, fényképeket, iratokat... Néhány rövid részlet visszaemlékezéséből: „Nekünk azért volt jó kimenni, mert mi nagy család voltunk, sokan voltunk testvérek, és annyira elaprózódott volna az apám (Fuiján Mihály tekintélyes kovácsmester volt) kis birtoka, hogy megélni nem lehetett volna belőle, munkaalkalom pedig nem volt sehol, csak a nagy munkanélküliség... Itthon, a királyi Jugoszláviában akkoriban szegénység volt, Európába nem lehetett sehová menni (dolgozni), legfeljebb Franciába, de ott sem igen kerestek vele. Innét csak a háború után kezdtek külföldre menni az emberek, főleg a magyarok, mert a földeket a hercegségi birtokból csak a szlovéneknek adták, s itt a magyar népek mind nagyon el voltak keseredve és a rossz sorsa vitt mindenkit, amerre tudott... Az elsők 1924-ben indultak el Dél-Amerikába, és aki megtalálta a helyét, hívta a többieket is. Főleg nőket kerestek úri családokhoz megfelelően viselkedő háztartási alkalmazottnak. Az európait ott akkor többre becsülték, mint a bennszülöttet, több fizetést is kaptunk. A Mári nővérem 1925-ben indult Montevideóba, már helyre, a bánutai Czigány Rozival, a göntérházi Tóth Vendellel, a Nyakas Rozival meg a főijével, a Végi Vendellel és még hárman... Aztán a Mári szerzett nekem is egy jó helyet, és hívott engem is, a többiek meg más rokonokat... Mielőtt mentünk, Lendván volt egy cég, annál költött jelentkeznie annak, aki szeretett volna menni, és amikor volt egy hely a hajón, akkor küldtek értesítést, hogy mehetünk. Mi a hajóval először Brazíliába mentünk, 1926. február 19-én... Az Amor hajóval mentünk, egy angol hajóval... III. osztályon utaztunk, az már lent volt a hajó hasában, a vízben, de hazának már II. osztályon jöttünk, és akkor már ki is nézegethettünk az ablakon. Az az út már szép emlék. Az Óceánia Triesztig hozott bennünket, onnét pedig vonaton haza... (20-21. kép.) Amikor én mentem, még három család utazott: egy lendvai, egy lakosi és egy Lendva-hegyi is. Nagyon rossz helyünk volt a hajón, három napig igen betegek voltunk, semmit sem bírtunk enni, csak hánytunk. Nagyon kihasználták a tudatlanságunkat, sok haszna volt a cégnek, hogy utaztatott bennünket... Amíg csak kint voltunk, mindig nagyon tartottuk egymással a kapcsolatot, segítettük egymást, amiben lehetett. Én kilenc évig voltam Montevideóban, mindig háztartási alkalmazott egy nagyon gazdag és jó uraságnál. Először az egyik uraságnál csak takarítottam, azután meg egy öreg nénihez és a fiához meg a lányához kerültem, és ott maradtam kilenc évig egy helyen. Nagyon jő dolgom volt, szerettek, nem is akarták, hogy hazajöjjek. De nehezen bírtam azt a nagy meleget, azért nem maradtam ott végleg.
