Kerecsényi Edit: Távol a hazától… Lendva-vidéki magyar kivándorlók és vendégmunkások (Lendva, 1994)
A kivándorlók második hulláma és a vendégmunkások
egymásnak. Az Örzse nénémék nem jöttek haza soha többé, de az Elena kétszer is volt itthon... Többnyire apámékkal együtt dolgozott valamilyen Bandi és a Szabó komáék is, együtt is mentek ki. Sokszor eljöttek hozzánk, fölemlegették az itthoniakat, felolvasták egymásnak a leveleket, és egyre azon tanakodtak, hogyan tudnának több pénzt összeszedni, hogy minél előbb hazajöhessenek. Hát apám így nyolc évig volt kinn összesen: két évig Brazilban és hat évig Buenos Airesben, az anyám meg hat évig...” Közben elővették a hazahozott, már sárgult fényképeket. A 14. képen a Buenos Aires-i lakás teraszán a két asztal körül a Bíró és a Fehér család tagjai, valamint két radamosi legény borozgatnak, mintha csak a Lendva-hegyen lennének. Észrevehető, hogy a szoba ablakán - ahol előzőleg Margitka aludt - egy itthonról magukkal vitt hímzett, fehér fejre való kendő (pacsa?) függ. Majd így folytatta: „Hároméves voltam, amikor 1934-ben hazajöttünk. Egy hónapig jöttünk, és Spanyolországban kötött ki a hajó valahol, de már elfelejtettem, hogy hol, onnét meg vonattal haza. Apámnak sokáig megvolt mindenféle papírja, azt mutogatta is itthon, amit Sao Paulóban kapott, mert ott jobban keresett. Megvolt sokáig egy fénykép is a Szabó komával, aki feleségestől együtt ment ki velük - hatan mentek -, 'de ő kinn is maradt. A többi társ nevére már nem emlékszem, azt hiszem egy göntérházi, egy meg bánutai volt, mindegyik jó haveija és ezermester. De azok mind kint maradtak, és később sem igen leveleztek...” Ekkor a szobába ismét belépő gazda vette át a szót: „Ez a ház már abból a pénzből épült, amit apám hozott haza Dél-Amerikából. Amikor épültek, mindenki megcsodálta, mert akkor sok volt még itt a zsúpos faház, és ő olyan magasabb homlokzatot csinált neki, mint amilyenek az argentínai családi házak voltak. így szemből magasabbnak látszott a ház meg a tető, mint amekkora valójában volt. A konyhába nagyon szép, rakott sparhelt került, ázt maga néhány éve lefényképezte...” Szinte hihetetlen, hogy a már eddig is említett sok, a falujuk határát addig alig átlépő, néha csupán magyarul beszélő fiatal - ifjú házasok, lányok és özvegyek, valamint részben az idegen nyelvű katonai szolgálat elől menekülő parasztlegények - milyen gyorsan beilleszkedtek a szokatlan környezetbe. Biztonságot nyújtott számukra, hogy szabad idejüket együtt töltötték, megtárgyalgatták az itthoni híreket, felhívták egymás figyelmét a kedvezőbb kereseti és vásárlási lehetőségekre... így aztán, ahogy múltak az évek. e kis közösségek mind jobban összekovácsolódtak. Persze, a meghitt együtdétre főleg az egyedülálló nőknek volt nagy szüksége. Gondot viseltek a legényekre, óvták őket a kicsapongástól. Ugyanakkor ők őrizgették, ápolgatták leginkább az itthoni emlékeket, gyakran nézegetve a hazulról érkező fényképeket. Az újabb utak egyik toborzója, „liferánsa” egy Csicsek nevű lendvai „agitátor” volt. Az általa szervezett csoportokkal induló férfiakat jobbára Buenos Aires, Montevideo és Rio de Janeiro gyáraiban és üzemeiben, a fiatal nőket pedig háztartási alkalmazottként helyezték el, viszonylag jó fizetéssel. A radamosi Fehér család ma is őriz egy képeslapot, 27
