Kerecsényi Edit: Távol a hazától… Lendva-vidéki magyar kivándorlók és vendégmunkások (Lendva, 1994)

A kivándorlók első hulláma

látta el a tiltott úton Amerikába menni szándékozókat. „Buksban tessék vigyázni, hogy csak a mi emberünk kezébe jusson, mert itten sok az ágens, akik az utasokat mézesmázos szavakkal akarják megnyerni, ne hagyja magát elcsalni...” (2. melléklet)

A hatóságok és a korabeli sajtó 15 igyekezett ellensúlyozni az agitátorok propagandáját, ám csekély eredménnyel (3. melléklet).

Petesházáról szintén többen kivándoroltak: parasztok, napszámosok, cselédek és iparosok egyaránt. Az elsők között útnak induló Kálecz Mihály életútjáról korábban szóltam már. Az ő szomorú véget ért próbálkozása rövid időre visszarettentette az ismerősöket és rokonokat. Ám a megélhetési gondok csakhamar ismét útra késztették főleg a nincsteleneket és iparosokat.

Mocsnek Lajos mészárost 1905-ben egy tomyiszentmiklósi származású mészáros vitette ki, akinek már évek óta jó helye volt Clevelandban, és akivel együtt inaskodott. Előbbi nemsokára saját üzletet nyitott, melyben más magyarokat is alkalmazott, akiket tisztességesen fizetett. És mivel a család itthon még nagy szegénységben élt, Mocsnek 1913-ban kivitette a húgát is, akit egy muraszerdahelyi magyar, Bakony Sándor vett feleségül. Idővel üzlethálózatot építettek ki, s számos házat vásároltak Bridgeportban. A II. világháború után így Ilonka mind a 13 rokonának - népes család volt az övék is - küldhetett csomagokat Petesházára. Konzerveket, ruhafélét, kakaót, csokoládét és rágógumit, amit az itteniek akkor láttak először. Sajnos a megajándékozottak csaknem mind meghaltak azóta.

Gerencsér Mária szintén friss emlékezettel idézte fel az édesapjától hallottakat. Szülei cselédek voltak, de mivel sehogy sem bírtak a szűkös cselédházban és a nyomorúságos javadalmazásból megélni, apja 1910-ben felmondott az intézőnél, aki megkérdezte tőle: „l Jgye Amerikába akarsz menni?” Ő csak biccentett, az intéző meg ezt mondta: „Segítsen az Isten.”

1910-ben indult el egy kis csapattal a Cunard Gőzhajózási Társaság szervezésében a már évek óta a chicagói acél- és szénbányákban valamint a Pittsburgh környékén dolgozó kapcai, gyertyánosi ismerősök hívására. Egy asszony szöktette át őket Ausztriába, mert Magyarországon akkor már leszedték a vonatról a kivándorlási engedély nélkül útnak indulókat. Vonaton Hamburgba utaztak, majd tovább hajóztak. Az útiköltséget a rokonoktól kéregették össze, de volt, aki a birtokát terhelte meg vele. A bányában nagyon veszélyes munkát végeztek, bár elég jól kerestek. Az apa sokszor kérte, menjen utána az egész család, kiviteti őket, de hiába. Felesége nem mert nekiindulni a három apró gyerekkel, így csak a pénzt küldözgette. A világháború miatt azonban csak 1919-ben tudott hazajönni, akkor már a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba. Vettek egy nagy házhelyet és építkeztek. Ám az apa egyre elégedetlenkedett a sovány koszt miatt, pedig minden jó falat neki jutott, hogy búja a sok munkát. Nagyon szerette a családját, de az amerikai „jólétet”, azaz a tartalmasabb, változatosabb kosztot nehezen feledte. Sokszor emlegette később is, hogy csak azért jött haza, mert a falubeliek mindig azt írták, hogy felesége a nagy nélkülözések közepette is igen becsületesen neveli három gyermeküket.

2.3