Tantalics Béla - Tomšič Tibor (szerk.): Elbeszélt történelem, visszaemlékezések (Lendva, 2012)
A Szlovéniában készült interjúk / Intervjuji izvedeni v Sloveniji
ORALHISTORY.hu 9. Német Ferenc: „IGAZ A KÖZMMONDÁS „SÍRVA VIGAD A MAGYAR" 1967-ben kezdtünk zenélni hárman a szomszéd barátommal, Lebár Tibivel, későbbi komámmal, és Vida Vilivel. A Tibi harmonikás, a Vili gitáros én meg nagybőgős voltam. 1968-ban sajnos az ujjam megsérült, akkor kezdtem el dobolni. A zenélést a Tibi komámmal 1967-től egészen 2001. augusztus 15-ig folytattuk. Eközben a komám elment katonának 1970-ben, 1971-ben pedig csatlakoztunk a volt prímáshoz, Császár Istvánhoz és Kramar Vinkohoz. Ebben a felállásban voltunk 25 évig, amikor a prímásunk tragikus körülmények között elhunyt. Ekkor cseréltünk az együttesben tagokat. Csatlakozott hozzánk Farič Laci, majd később Simon Laci is Pincéről. Az utolsó felállásban még Horvát Feri prímás is velünk volt. Ebben a felállásban zenéltünk az utolsó tíz évben. Első fellépésünk Lebár Tibivel és Vida Vilivel a kapcai tűzoltóotthonban volt, másnap pedig már Hotizán léptünk fel. Ekkor, még fiatalon, az akkori jugoszláv slágereket és a szlovén nagy együttesek - Avsenik, Slak - zeneszámait játszottuk. Később már lakodalmakban is muzsikáltunk. Nagyon sokban, Pincétől egészen az osztrák határig, szóval a határmenti falvakban. Sokszor nehéz volt, mert valamikor kétnapos - vasárnap és hétfő - lakodalmak voltak. Mivel pedig mindenki munkába járt, ezért később szombat és vasárnap tartották a lakodalmakat, hogy hétfőn már mehessenek dolgozni. De voltak olyan lagzik is, hogy három, négy napig is tartottak. Pincén meg Völgyifaluban a lakodalmakba néha nagyon sok rokon jött Magyarországról. Pincén akkor még nem volt határátkelő. Pincén akkor még nem volt határátkelő, hanem Hosszufaluból jöttek. Nagyon szép, meható történetet őrzök, - nem tudnám megmondani, hogy 1970-ből, vagy 71-ből. Pincén muzsikáltunk egy lakodalomban. Otthon volt a háznál a lakodalom és egy szoba tele volt magyarországi vendégekkel. Mi próbáltunk mindenkinek a kedvére tenni, muzsikáltunk magyar, szlovén és horvát számokat. Mikor a vacsora megkezdődött, minden egyes vendég nótáját elmuzsikáltuk és eldaloltuk. Eleinte ilyenkor sokszor megtörtént velem, hogy nem tudtam valamelyik nótát. Amikor reggel 4- 5 óra felé hazajöttem, az édesanyámat vagy az édesapámat megkérdeztem, hogy tudja-e ezt a nótát és addig nem feküdtem le, amíg azt meg nem tanultam. Az nagyon jól esett, ha muzsikusként a vendégek kedvében tudtam járni. Viszont az említett magyaroszági vendégek, lehet hogy tudták, lehet hogy nem, az is lehet, hogy „nem szabadott" tudniuk azt a nótát, hogy „Árva magyarnak születtem, árva az én hazám", meg a másik nagyon szép magyar nótát,a „ Magyar asszony az én anyám, fáj a szíve lelke...". Tudom, hogy amikor ezeket muzsikáltuk, a negyven vagy ötven magyarországi vendég sírt. Ezek szerint több mint valószínű, hogy ismerték őket. Egy idősebb bácsi, amikor kimentünk azt mondta: „Édes gyerekem, te azt gondolod, hogy mi nem tudjuk ezt a nótát? Tudjuk, de nem szabad...". Ez egy életre szóló emlék számomra.
