Tantalics Béla - Tomšič Tibor (szerk.): Elbeszélt történelem, visszaemlékezések (Lendva, 2012)
A Magyarországon készült interjúk / Intervjuji izvedeni na Madžarskem
ELBESZÉLT TÖRTÉNELEM, VISSZAEMLÉKEZÉSEK / PRIPOVEDNA ZGODOVINA, SPOMINI NA ZGODOVINSKE DOGODKE lyünk 1953. október hó 30-ig. Itt dolgoztatták szüléimét mezőgazdasági munkával. Apámat többször is nagyon megverték, itt veszítette el a fél gyomrát. 1953. október 30-án amnesztiát kaptunk. Meghalt Sztálin! így felfüggesztették a munkatáborok működését. Mindenki, aki tudott, hazatért, de mi még most sem mehettünk haza, mert Lenti határsáv volt, és Zalabesenyőn albérletben éltünk. Apám a vasútnál, anyukám az Olajfinomítók konyháján kapott munkát. Minden vagyonunk elveszett ez idő alatt, míg elhurcoltak bennünket. Az iskola első osztályát Zalabesenyőben kezdtem, és egyszer csak jött a papír, hazajöhetünk Lentibe! A házunkat nagyon lepusztulva, teljesen üresen kaptuk vissza, amit egy ávós család lakott. Szüleim teljesen a nulláról kezdték az életüket. Ezt a szegénységet egész kamaszkoromig éreztem! Mást nem hallottam szüleimtől: „nincs, nincs, nincs". Az egész gyerekkorom erről szólt: lemondás, szorongás, vágyakozás és végignézni szüleim spórolását, további szenvedését. Az állam mindig szigorított a kisiparosok felé. Apám kénytelen volt elmenni építőiparba segédmunkásnak, erős munkát végzett, a fél gyomra nem bírta, ezért sajnos 1975-ben, 59 éves korában meghalt. Ketten maradtunk anyukámmal, már volt két kisfiam. Nagy szorgos munkával teremtettük meg azt, amink jelenleg is van. Édesanyám, 2004 februárjában halt meg. Az egész fiatalságunk sanyarú volt, de az Ő szorgalmuk, becsületességük felemelt bennünket, hisz mindenki tisztelte és szerette Őket. Vajon ezért az igaztalanságért miért kellett nekünk ennyire megszenvednünk? Ki a felelős a téves igazságtalan meghurcolásért? Senki sem kért ezért azóta sem, elnézést"! 5. Ilona Horváth: KDO JE ODGOVOREN? Moji starši: József Horváth (pokojni), roj. 18. septembra 1925 v Zalaszombatfi, Józsefné Horváth, Ilona Varga (pokojna), roj. 21. februarja 1920 v Lentiju. Moj oče je bil čevljarski mojster, mati pa gospodinja. V Lentiju smo živeli v Petőfijevi ulici 8. Tu je bila tudi, v naši lastni hiši čevljarska delavnica mojega očeta. Nismo imeli ničesar drugega kot hišo, majhen vrt, nekaj domačih živali, očetovo delavnico in eno motorno kolo. Nismo imeli ne zemlje ne gospodarstva. Jaz sem se rodila 17. marca 1950 v Lentiju. Nimam ne brata ne sestre. Lepo smo živeli, dokler se na naših vratih 1. junija 1952, ponoči ob dveh, nista pojavila dva ÁVH-jevca in razbijala po njih. Ko sta starša odprla, sta jima surovo povedala, da kar lahko spaki rajo v eni uri, naj pospravijo, ker nas bodo odpeljali in da na postaji namreč vagoni krenejo ob točnem času. Moja starša sta bila zelo zgrožena. Oba sta trdila, da gre tu za zamenjavo, tu je napaka. Eden izmed ÁVH-jevcev se je vrnil na občino in je izvedel, da bi morali iti v gorice nad Lentijem po družino istoimenskega Józsefa Horvátha. Ker pa ni bilo več dovolj časa, v gorice pa z avtom niso mogli in se je ime ujemalo, vlak pa je čakal na odhod, so nas spakirali na tovornjak in odpeljali. Kompozicija je krenila. Bilo nas je zelo veliko. Nihče ni vedel, kam nas peljejo in zakaj. Ves dan smo bili lačni in žejni, trpeli smo v strahu. Jaz sem bila takrat stara dve leti. Majhen otrok. Prispeli smo na Ebes, v gospodarski delovni tabor. Vsem so pokazali 'stanovanja', ki so bila grozna!
