Göncz László: Egy peremvidék hírmondói. Mura menti életképek a 20. század első feléből - Nyelv és lélek könyvek (Budapest, 2006)

A II. világháború poklában

A Mengele döntése nyomán „formálódott” két csoport között - Erzsébet sze­rint - az volt a különbség, hogy amikor a barakkokba, illetve az épületegyütte­sekbe terelték őket, akkor a munkaképes fiatalok csoportjára vizet zúdítottak, a másik csoportba kerülteket pedig gázzal megölték. Erzsébet akkor szerzett tudomást a történtekről és fogta fel a helyzetet, vagyishogy a másik csoportba kerülőket ne várják vissza, amikor a már több éve ott dolgozó lengyelországi zsidó rabnők mindezt - majdhogynem közöm­bösen - közölték velük. Az ottani viszonyok közepette az élet értéke teljesen megváltozott, hisz bármelyik pillanatban a magasfeszültségű kerítésnek ta­szíthattak, a gázkamrákba küldhették vagy egyszerűen agyonlőttek bárkit. Az ember úgy érezte, teljesen mindegy, mi fog vele történni, az élet és a halál jelen­tősége egybemosódott. Erzsébet csoportja a lágerban semmit nem csinált. Hat hétig karanténban voltak, rabruhában, fapapucsban, lenyírtan. A nap úgy kezdődött, hogy reggel nagyon korán kiterelték őket az udvarra, ahol több órán át álltak. Volt, aki nem bírta, összeesett vagy meg is halt. Ezt délben és este rendszeresen megis­mételtették velük, s ezalatt ételt és vizet szinte alig kaptak. Éjjelenként rend­szeresen elvittek több lányt, fiatalasszonyt, akik nem tértek vissza. Feltehető­en a fronton szolgáló katonák után szállították őket... Abban a szűkebb cso­portban azonban, amelyben ő volt, a nőkkel szemben nem követtek el erősza­kot. Erzsébetnek szerencséje volt, mert hat hét után Németországba, Gelsenkirchenbe szállították őket, így neki rabszámot sem tetováltak a testére. A csoportban vele együtt csupán néhány ismerős volt, Alsólendváról csak egy személy (aki később, miután hazakerültek, elköltözött onnan). Gelsenkirchenben több hétig a romok takarításánál segédkeztek, majd Drezda környékére kerültek, ahol egy tölténygyárban dolgoztak. Napi tizen­két órás munkaidejük volt. A női lágert azonban bombatámadás érte, az ő csoportjukban több mint négyszáz halott volt. A legnagyobb gond a nagy hi­deg volt és az éhezés, valamennyire azonban már emberszámba vették őket. Azokban a napokban, megannyi megpróbáltatás után nem reménykedtek 221

Next

/
Oldalképek
Tartalom