Kolláth Anna (szerk.): A muravidéki kétnyelvű oktatás fél évszázada (Bielsko-Biala - Budapest - Kansas - Maribor - Praha, 2009)
I. Fejezet: A Muravidék és kétnyelvű oktatása - Zágorec-Csuka Judit: Az anyanyelv az életemben. Hűség és kétnyelvűség a muravidéki magyarok identitásának tükrében
Zágorec-Csuka Judit mögött. Még nem tudni igazán, hogy felértékelődik, vagy inkább közömbössé válik az európai viszonylatokban. Tehát, ebből kifolyólag átértékelődik a magyar nyelv helyzete is Szlovéniában. Ez a létazonosság nem utal se kevesebbre, se többre, csak identitásváltozásban van, az átértékelődés folyamatát éli. 3. Az anyanyelvem szenvedéstörténete „Sikerült olyan formát kialakítani, amely szórakoztatva tanít, egyesíti a nyelvi, irodalmi, művelődési tanulságokat, olyan szemléletet elfogadtatni, amely távol áll az elvakult sovinizmustól, hagyományőrző, de nyelvi fejlődést megértő s nyitott a nyelvi szépségek iránt. ” (Lőrincze Lajos) Tehát a kisebbségi lét akaratérvényesítése vagy kiszolgáltatottsága tekintetében egyáltalán nem egyöntetű, éppúgy lehet uralkodó, alávetett vagy kulturálisan különálló. A kisebbségi lét viszonylét, szocioszférikus környezetben kell vizsgálni ugyanúgy, mint az anyanyelvemet. Vagyis nem elemezhetem azon módszerek szerint, ahogy egy budapesti magyar tenné ezt. Miért? Mert a hely transzcendenciája más Lendván, mint Budapesten, és ez kihat a nyelvhasználatra is. Bármennyire költői mindez, az alávetett kisebbségi helyzetből kifolyólag csak kivételes esetekben lehet a hely transzcendenciája mentén a kisebbségi létet és nyelvhasználatot, létvalóságot kiteljesítésével meghaladni. Kós Károlynak és Sütő Andrásnak sikerült. Mindent, amit tettem az életemben a kisebbségi lét fenyegetettségében tettem, tanuláséhségem elvitt Budapestre is, de bizonyításkényszerem, hogy értékes legyek, mindig is ebből a tudatalatti fenyegetettség-érzésből táplálkozott. Az ember nem tud kibújni saját identitásából, de anyanyelvéből sem, a „templom” és az „iskola” magában nem elég, a helyidentitás és a narratív én védelme viszonylétében olyan, mint ahogy Farkas Árpád versében írta: „alagutakat keresünk a hóban”, mert valahogy kiszakadtunk abból a közös nyelvi egységből, ha csak ideiglenesen is, amit magyar nyelvnek neveznek. Hogy teljes életet éljünk e nyelvvel, állandóan résen kell lennünk és tanulnunk, úgymond kontaktusban lenni vele egy kétnyelvű léthelyzetben. De eljött a megújulás feltétele is. Az Európai Unió égisze, közös terében Magyarországhoz is közelebb kerültünk, szabadabbak vagyunk térben is, de talán lelki építkezésünkben, anyanyelvűnkben is. És többé ne a többségi vonatkozásban mérjük meg önmagunkat, nyelvi létünket, ne ragaszkodjunk ehhez a nyelvpolitikai értelemben vett fosztóképzőhöz (többségi vonatkozás, alávetettség, formális egyenjogúság stb.), csak egyszerűen emeljük fel a tekintetünket és az anyanyelvűnket! 140
