Halász Albert (szerk.): Az Alsó-Lendvai Hiradó megjelenésének 130. évfordulója (Lendva, 2020)
Bence Lajos: Az Alsólendvai Hiradó a "hanyatlás" éveiben. Egy lap "tündöklése" és megszűnése
A később vitává fajuló szerkesztési, finanszírozási témakörbe Korom Györgyék is „beszállnak”, mondván egyetlen lap sem élhet meg levegőből, a reklámozást emelve ki, mint fő öneltartót. Oszeszly Viktor 1906-ban az Alsólendvai Híradót „közös lapunkként” emlegeti, melyben azok ellen emel hangot, akik a közművelődésben és másutt is „az összefogás helyett széthúzásra tanítanak”. Nagy betegségünk: sehogy sem tudjuk megérteni egymást! — nyugtázza. Egy évvel később 1907-tól, felelős szerkesztőként, radikálisabb hangot ütve meg, azok ellen száll síkra, akik „saját önző érdekeikre használják a sajtót”. A szabad sajtóról is határozott véleményt fogalmaz meg: „Ha nem is lehet a sajtóban mindent feltárni, de amit ott a közönség olvas, az igazság legyen”. Végére hagytuk a magyarosítást, illetve a Vend-kérdést, amelynek első megjelenését az első évfolyamban közzétett E. Dervarics Kálmán tollából folytatásokban olvashatta a lendvai közösség. A másik egy 1904-es hírecske a Muraköz veszedelméről (értsd, elszakadásáról) szóló írás, mely bizonyos felhangokkal a Varasdon történt, különösebb feltűnést nem keltve nemzetiségi kilengésekről írt. Ahogy az is csodával határos, ahogy a nemzetiségi iskolák kulturális felemelése érdekében a Dunántúli Közművelődési Egyesülethez intézett kérelmét is közölte, melyben azt kérik, hogy „szerződtessen a kultúregylet színtársulatot a kultúrában elmaradottabb nemzetiségi falvakba”. Ahogy a közelgő háború is csak a hazai szereplők révén kerül a lapba, de különösebb hisztériakeltés és nemzeti felbuzdulás nélkül. Előbb Faragó Marciról, a kitűnő fiatal festőről közöl hírt a lap (Megy a gőzös Boszniába), aki bajtársaival Boszniában unatkozik, ahelyett, hogy festene. Majd két évvel később már Párizsban és Münchenben éri utol a lapszerkesztő, ahol már egészen más hangulatban találják. Zala Györgyünk budavári Honvédemlékművét is megkeresi a lap, s örömmel konstatálja, hogy „Zala összes kvalitásait egyesíti” a szobor. A hazai közerkölcsök romlását is felpanaszolja egy 1913-as Oszeszly-cikk. Az évre való visszatekintésben az utolsó békeévet „végzetesnek” nevezve. Ennek okát pedig értelemszerűen a „bizonytalanságnak és a háborús félelemnek” a számlájára írta, mely „tönkretette üzleti életünket, elsöpörte biztos egzisztenciánkat” akkor, amikor a kisvárosnak geopolitikai fekvése miatt minden lehetősége megvan arra, hogy „egykoron gyárváros és kereskedőváros legyen”. 113
