Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)
Szövegáttűnések és hagyományértelmezések
olyan - nagyjából hozzáférhetetlen - kapcsolatok nehezítik meg, mint a kultúra, illetve a kulturális szintek lefordítása/fordíthatósága, az idegenség, az adott külső referenciák felismerése/fordíthatósága. És mivel a nyelvek eltérnek egymástól, ezért a gondolkodás, a világlátás is eltér a különböző nyelvek esetében. Gondolat és nyelv, éppen elválaszthatatlanságuk miatt okoz kétszeres nehézséget a fordítónak, értelmezőnek, befogadónak. A fordítás alapjában véve leheteden, ha az az elképzelés lebeg a szemünk előtt, hogy a fordító egy adott szöveget érintedenül, veszteség nélkül képes átültetni egy másik nyelvre. Igaz, hogy nehéz az átmenet az egyik nyelvből a másikba, nagyon sok szöveg hajthatadanul ellenáll, de mivel a fordítás az irodalom egyik válfaja, nagyon is szükséges. A fordításnál, ahol az alternatívák, a nüanszok bonyolult szóródása közül kell választani, általában, sőt, mindig, elvész az eredeti anyag valamennyi „része”, illetve a hangsúlyok másfelé tolódnak. így a fordítónak jelentős változásokat kell végrehajtani a szöveg struktúrájában. „Nyilvánvaló, hogy minden műfordítás csak egyezmény, kompromisszum, Eszmény és Valóság közt, megalkuvások sorozata, a feladat legügyesebb megoldása — ha úgy tetszik-, elmés csalás. Ebben a pörben a műfordító a bíró. O, aki tudja, hogy 100%-os átköltés nincs, csak 80%-os és 95%-os, állandóan kétségekkel bíbelődik. El kell ejtened a szöveg egy dúsan és érzékien-buja rímét? Ejtsd el, lehet, hogy itt az első szakaszban a gondolat tömör egyszerűsége fontosabb, de később adandó alkalommal, a harmadik vagy a negyedik szakban a magyar összhangzatok lehetőségéből pótolnod kell, és addig se feledd, hogy adós vagy vele. (...) Ilyen állandó résenlevés, csupa szem- és csupa fíil-, csupa agy-, és csupa szív-munka, egyben analitikus és szintétikus összefogás a műfordítás.”11 " Uo. 510. 128
