Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)

Szövegáttűnések és hagyományértelmezések

környezetben, más kultúra körében nem mindig érvényesek, sőt néha egészen más irányba térnek el. De itt a metaforikus és metonimikus jelentésképzések, az allúziók, amelyek a személyiség létkérdései által kialakított egyéniség szabott magatartásformái csupán - azok az egyes mozzanatok, amelyeket a külföldi olvasó is észrevesz, azaz (közel) úgy látja a műben azt a poétikai, nyelvi és egyéb újdonságot, miként a magyar olvasó. (Ami mellesleg a nyolcvanas évek magyar prózájának egyik mértékadó szerzőjévé avatta Kosztolányit.)

Kosztolányi teremtő típusú nyelvhasználata, műve el nem avuló frissességének titka a 20. századi regénytechnika és a példázat ötvözetében lelhető. E remekmű kapcsán el lehet töprengeni a szabadság hideglelős ellentmondásairól, a butaság apoteózisáról, a gátlástalanság törtetéséről, az ember törékenységéről a hatalommal szemben, a véresfájdalmas dilettantizmusról, az élet teljes mélységéről és milyenségéről.

A szöveg olyan individualizációs folyamatként tevődik át az ember történetébe - hiszen valahogy a metaforák és szimbólumok hálójában a szubjektumból nyerhető önismeret kérdésére összpontosít -, amelyben a mégoly gazdagon érzékeltetett utaláshálózat részletei kiveheteden egésszé olvadnak, amelyből ironizálva, asszociatív módon adódik a lélektani, mítoszi szálakból szőtt kultúrakritikai összegzés, társadalmi rajz. Bár Kosztolányi regénye nem csupán kultúraspecifikus információ-közvetítő mű, hanem az individuális erős kifejezője.

„Nero bámulta a bukott trónörököst, akitől mindent elvett, amit lehetett, koronát, boldogságot, a fiút, aki semmit se akart, és őellene szegült, aki mindent akar, a szenvedőt, aki száműzetésnél keserűbb nyomorban gyötrődik, a költőt, az isteni hallgatót, a beszédes némát, aki fáradt moz-125