Göntér János: Dobronak. Múlt és jelen a határ mentén (Lendva, 1998)
Gazdaság és mezőgazdaság
kellett ásni törzsökkel (tuskójával) együtt és beteríteni, mert a következő évben be lett ültetve csemetével. Akkor még mind kézi erővel végezték ezeket a munkákat. Egy nagyobb tölgyfa kiásása sokszor egy egész napot is igénybe vett. Volt tölgy, fenyő, bükk, gyertyán, akác és nyírfa benne. Ami értékes fa volt benne, azt fölhasználtuk deszkának, épületfának, dongáknak. A gallyat, a bükk- és a gyertyánfát meg tűzifának. Ami alkalmas volt szőlőkaróknak, azt meg annak. Ilyenkor volt nagy forgalom az erdőben. Tehenes és lovas szekerekkel szállították ki a fát az erdőből. Traktornak még csak a híre járt. Emlékszem, hogy volt egyszer egy halálos szerencsétlenség is, egy fiatalasszonyt agyonütött a fa, én csak erre emlékszem. Szüléink beszélték, hogy az ő idejükben is agyonütött egy embert. Ahol több volt a jog és kevesebb a munkaerő, ki szokták ásatni mással a törzsökért és a gallyáért. Jól megszolgálták a fát, kétszer melegedtek nála, először, amikor kiásták... Napszámba is kellett menni évente, csemetét ültetni, makkot szedni vagy csemetét kapálni. Volt a közbirtokosságnak egy faiskolája is, ahol a facsemetéket nevelték. A fa, amit itt kaptunk nem volt elég az egész évi tüzelésre (mert nyáron is kellett a főzéshez), ezért el szoktunk járni a szomszédos urasági erdőbe is fát gyéríteni, vagy szárazfát kivágni részébe. A szőlővesszőt is mind elhasználtuk nyári tüzelésre vagy a kemencébe. Fából ugyan hiányunk nem volt, de utána kellett járni és megdolgozni érte, mert pénzért venni nem szoktunk. Volt és ma is van a falunknak három nagy szőlőhegye. Az ún. Paphegy, a Borshegy és a Felső-hegy. A mi szőlőnk és pincénk ez utóbbin volt. Jó távol esett a mi utcánktól, talán két-három kilométerre. Ezt az utat mindig gyalog jártuk abban az időben, esetleg néha szekéren. A pincénket még az apai nagyszüleink építették. Az anyai nagyszüleink pincéje a Paphegyen volt. Akkor még csak egy helyen volt nekünk szőlőnk, nem is sok, így édesapánknak jól be kellett osztani a bort, pedig nagyon szerette. Később, 1927-28 táján, a nagyapánk adott egy parlagot, azt az édesapánk kiforgatta és beültette. 1930-31 körül kezdett teremni, de akkor meg kétszer elvágta a jégeső. Később már termett rendesen és jó nagy darab volt (különösen megmunkálni) és ettől kezdve volt elég borunk. Eladásra igaz, hogy nem nagyon tellett, meg nem is nagyon keresték, mert volt mindenkinek bora, pénze meg senkinek sem volt igazán. De a bor azért szépen elfogyott minden évben. Nagyon szerettem idejárni, mert kinyúlt ez a szőlő a hegy legtetejére. Itt volt egy kis egyenes út is, meg egy jel, hogy ez a hegy legmagasabb pontja. 71
