Göntér János: Dobronak. Múlt és jelen a határ mentén (Lendva, 1998)

Gazdaság és mezőgazdaság

szállítását, de Jóska bátyánknak csak nagysokára, novemberben sikerült kimennie. Már akkor azt hittük, hogy nem is lesz belőle semmi.

Itt a mérnök mellett sikerült neki megkeresnie az iratok beszerzésének árát és a szükséges útravalót. Az útiköltségre nem kellett fizetni. Azt a fogadó munkáltató fizette Franciaországban. Ebben a csoportban talán nyolcán, tízen is voltak a mi falunkból kivándorlók. A megelőző években a fiatalok közül sokan elmentek, s voltak köztük még családosok is.

Ez a mérnök melletti munka abból adódott, hogy már másodszor mérték föl a közlegelőt kinek-kinek saját tulajdonba. Először 1926-ban volt egy felmérés, de akik a feldarabolás ellen voltak, nem engedték. 1931 -ben aztán bekövetkezett a második fölmérés, de ez sem volt teljes értékű, ugyanis maradt közös legelő is, meg olyan is, ahol fel voltak aprózva. 1932 nyarán, amikor elvégeztem az ötödik osztályt, a vakáció nekem nem hozott valami nagy szabadságot, mert a második fölmérés után ahogy megkapta mindenki a saját részét, elkezdték használni, s mivel nem volt csordásunk, nekem kellett egész nyáron a teheneket legeltetnem. Akkor még csak tizenegy éves voltam, nagyon nem dolgoztattak velem, a legeltetés volt a dolgom, mely az első évben könnyű volt. Azért volt könnyű, mert az első évben a kiosztott részt mindenki csak kaszálórétnek használta és a többi gyerekkel együtt közösen legeltettünk. A következő évre azonban egyes megfelelő földterületeket a tulajdonosaik felszántották és bevetettek, ezért jobban kellett ügyelni az állatokra, hogy kárt ne tegyenek a vetésben. Ez az 1933-as szünidő tehát nehezebb volt, mint az előző.

1935-ben fejeztük be az utolsó, a nyolcadik évet az iskolában. A tanító nagynehezen kijárta, hogy júniusban elmehettünk Ljubljanába valamilyen kiállításra, ingyen utazással. Csak valami csekély összeget, hat dinárt kellett hozzáfizetnünk. Vonattal utaztunk Lendváról és visszafelé a belatinci állomásra érkeztünk. Az egész kirándulás három napot vett igénybe. Az állomásra és vissza lóvontatta parasztszekérrel utaztunk. Ez a kirándulás egy nagyon-nagy élmény volt, mivel sokan közülünk még nem is láttak vonatot. Nagyon megbámultuk a magas sziklás hegyeket, az alagutakat, no meg a nagyvárost is. (Addig csak hírből ismertük Szlovéniát, meg a tankönyvekből. Édesapám mindig Laibach néven emlegette Ljubljanát, ahol még a háború alatt járt). Utána való napon elmentünk Bledbe is. Mindent megcsodáltunk, mert addig csak képen láttuk a bledi tavat, a vintgarti vízesést és a többi érdekességet is. Napokig volt otthon mesélnivalónk, főleg a gyerekeknek, akik nem jöttek velünk.

63