Göntér János: Dobronak. Múlt és jelen a határ mentén (Lendva, 1998)

Falusi élet és népszokások

kezdete előtt tele volt a templom hívekkel és énekeltük a szebbnél-szebb karácsonyi énekeket, orgona és kántor nélkül. Egy öreg bácsi volt az előénekes, s néha megtörtént, hogy hibásan kezdte el az éneket, akkor egész hangosan mondta: „e nem így van!” és kezdte újra, jól. Orgona és kántor csak a mise alatt volt.

Karácsony napja és a másnapi Szent István vértanú ünnepe, talán ezek voltak - ha nem is a legnagyobb - a legszebb ünnepek.

Egyrészt azért, mert karácsony táján nagyon is ráértünk, meg aztán iskolai szünetet is kaptunk. Akkoriban, mi gyerekek nem szoktunk a házakhoz járni karácsonyi ünnepeket köszöntgetni. Azt a felnőttek kívántak egymásnak általában akkor, amikor összetalálkoztak, vagy elmentek más házakhoz. Nagyritkán, ha jártak betlehemes gyerekek a betlehemi jászollal a házakhoz, ahol kaptak kis ajándékokat.. Ezt már csak a nagyobb gyerekek csinálták, és gyakran eljártak a szomszéd falukba is. Mint népszokás, már abban az időben is ritkaság volt mifelénk a betlehemezés.

Mi gyerekek újévkor szoktunk átmenni a szomszédokhoz és eljárni az ismerősökhöz boldog újévet kívánni és akkor kaptunk egy kis aprópénzt is. A felnőttek a szilveszter estét egy kis szórakozással, néha mulatsággal töltötték, ezt azonban mi gyerekek nem szoktuk megvárni. Anyánk szokta mondogatni, hogy „éjfélig alusztok az ó’ba, éjfél után meg az újba”. Ez így is volt, csak mi úgy értettük, hogy éjfélig a disznóólban kell aludnunk. (A mi vidékünk tájszólása volt ilyen: nem úgy mondtuk, hogy az ólban, hanem csak elharapva, hogy az „óban”).

Újév napja ünnep volt, meg január hatodika, Vízkereszt is. E nappal ért véget a „tilalom” a karácsonyfa csemegéire. Megkezdődött a farsang, s habár már írtam a házasságkötésekről, lakodalmakról, némi kiegészítést írok hozzá. Minden vasárnap a templomban nagy figyelemmel vártuk, hogy a szószékről kihirdetik az eljegyzetteket. Ez az esemény a templomban a tíz órai nagymise után szokott történni. Az esküvő előtt háromszor volt kötelező a kihirdetés és a harmadik hirdetési napon már meg lehetett az esküvőt is tartani. Nagyon kivételes esetekben engedtek el egy, esetleg két hirdetést. Sokszor meglepődtünk egyes jegyeseken, akik olyan titokban intézték el az eljegyzést. Szokás volt, hogy az ismerősök is „besegítettek” az eljegyzés előkészítésébe (rábeszélés), főleg az asszonyok. Ezért hatott meglepetésszerűen, ha titokban történt előkészület az esküvőre. Hiszen már a hosszú téli délutánokból hamar estébe forduló napokon, a fonás és a tökmagköpesztés mellett folyt a nagy újságterjesztés, jósolgatás, hogy ki

49