Hagymás István: Utazások Fellinivel a Zenekari próbára, A nők városába és a Satyricon világába (Pilisvörösvár, 2002)
A nők városa - Fellini, a hölgyek és a csillagok: "A nők városa"
vasút képzetére jól rárímel a hirtelen feltűnő alagút, melynek sötétje szinte pontot tesz az út i-jére. Az immár alagútsötétben szendergő Snaporas vonatbillegésnek kitett lekókadó feje, a képkockákat meghatározó permanens "rázkódás", a kupéasztalon vonatritmusra táncoló vizesüveg, amelyet az utolsó pillanatban ment meg a lepottyanástól hősünk jó reflexekre valló keze (az útitársnő reflexei is figyelemre méltóak), mind-mind azt "rágják a szánkba" Fellini archetípusi képi nyelvén, hogy nagyon inog (hősünkkel együtt) alattunk a talaj, de azt is, hogy egyszersmind sötét alagútba, fényt nélkülöző közegbe kerültünk, ahol már csak passzívan követjük a világ ritmusait. Természetesen ismét (hasonlóan Fellini ezt megelőző filmje, a Zenekari próba bevezető képsoraihoz, és ott az egész film alaphelyzetéhez) a Mérleg tér-idő mezeje történetünk első helyszíne, újfent ítéletidő van. A majdhogynem leeső vizesüveg, de talán még inkább a vonatablakon lecsordogáló vízcseppek azt is a tudtunkra adják, hogy a Vízöntő közege is jelen van. A kettő együtt jó közelítéssel rárímel korunk alaphelyzetére, vagyis a Vízöntő világkorszakra, a Mérleg dekanátusára. Ezt megelőző filmjében Fellini ezt az alaphelyzetet "ragozta" tovább, és megkísérelte, hogy úgy mondjam, globálisan láttatni, immár az emberiség szempontjából, ezt az apokaliptikus korszakot. Jelen esetben az egyén, az egyes ember az, aki megmérettetik, aki a sehová sem vezető sötét alagútba kerül, valahogy úgy, ahogy Dante a Pokol bevezető soraiban ezt megfogalmazza: "Az emberélet útjának felén, egy nagy sötét erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém. O szörnyű elbeszélni, mi van ottan, s milyen e sűrű, kusza vad vadon: már rágondolva reszketek legottan. A halál sem rosszabb, tudom. De hogy, megértsd a Jót, mit ott találtam, hallanod kell, mit láttam az úton. Akkortájt olyan álmodozva jártam, nem is tudom hogy kerültem arra, csak a jó útról valahogy leszálltam. (...)" Nemcsak az ötvenes életéveit taposó Snaporas felett sötétült el a világ, hanem egyben a Mérleg jegyébe (és jelébe) jutott Nap is romlásba kerül, az ebben a közegben otthonos és rontó szándékú Vénusz mesterkedései folytán. Nyilvánvalóan Snaporas nemcsak egy élete delén túljutott halandó, aki azért még ki-kikezd csinos útitársnőkkel, hanem az értelmezésnek egy magasabb szintjén a most éppen a Mérlegben romlásba került Napot megtestesítő, a szoláris mítoszokból jól ismert Naphérosz, míg a kihívásokkal "támadó", bájait és szándékait nem véka alá rejtő, minden férfiban vágyat ébresztő kucsmás, szemüveges hölgy maga a megtestesült (ilyen illegő-billegő, mozgó Vonat-mérlegen magát otthon érző), ártó, rontó szándékú Vénusz. Fia tudjuk azt, hogy a Mérleg hava (mai időszámítás 45
