Hagymás István: Utazások Fellinivel a Zenekari próbára, A nők városába és a Satyricon világába (Pilisvörösvár, 2002)
Zenekari próba - Fellini apokalipszisa: A Zenekari próba
A becipelt óriásmetronóm a karmester (Nap) fekete Mérleg-sírköve, szatumikus időmérő, amely a visszaszámlálás utolsó tizedmásodperceit jelzi. Ettől a perctől kezdve a riporteri kamera is ingázó lengésbe jön, a billegő talajon, mintha maga az operatőr is elvesztené az uralmat saját gépezete fölött. A vederből kiöntött víz kétségkívül a Vízöntőt idézi, akár mint a Mérleg második dekanátusát, akár mint precessziós tér-idő közeget. Ennek az utóbbinak természetesen nagyobb az apokaliptikus aktualitása. A tranzisztoros rádiót hallgató fiatalember szenvedélyesen követi a labdarúgó-mérkőzés eseményeit (mit sem törődve a káosszal), ahol pontosan ebben a pillanatban mutatnak valakinek sárga lapot, vagyis ez az utolsó figyelmeztetés. Az egyik eszétvesztett öreg zenész lövöldözésbe kezd, amit a zenekar fővédnöke, a menedzser, a romlást tovább növelve tolerál. A kintről jövő faldöngető dübörgés, egy fekete óriásinga, amolyan modem faltörő Kos (a Mérleggel oppozícióban) szatumikus, sátáni elszabadulása. A fal a hárfánál megreped, majd óriási lyukká tágul, ahogy a Mérleg - Kos - Szaturnusz - Mars inga kívülről beszakítja. Itt sötétlik előttünk maga a fekete Nap, a végső rossz, a legsötétebb, legelvadultabb, legsátánibb erő, ami egy pillanatra megállítja az időt, halált osztogatván. A Szűz irányából fenyegető Rossz Klárát megöli, ő az áldozat... Ha tudjuk, hogy a Klára név fényeset, fénylőt, ragyogót jelent, akkor azt is az agyunkba véshetjük egyszersmind, hogy a világosságnak ebben a valóságtartományban "lőttek". A fény (Klára) elment, a zenészek és a karmester maradt, egyelőre mi is maradunk, de meddig? Nem marad más, mint a hangjegyek, a zene, vagyis a Vízöntő kor hullámain áthajózni a Vízöntő-Mérleg dekanátusából a kővetkező Ikrek dekanátusába ugyanebben a tér-idő egységben. Ezt bizonyítóan a karmester újra a dobogóra áll, de már nem a közepére, hanem attól egy kicsit jobbra, egy lépéssel odébb, ahogy ezt a precessziós napjárás törvényei diktálják. Innen vezényli aztán végig (először, de talán nem utoljára) megszakítás nélkül a zenedarabot, amelyben minden hangszer és zenész úgy jut érvényre, hogy az egész zenemű mégis egységes egésszé szétsugárzó, önálló minőséget nyer. A karmester igazából még csak most kezdi elveszteni a fejét, most kezd az agya elborulni, amikor a végigvezényelt darabot maga után tudhatja. Eddig soha nem hallott pocskondiázásba kezd, elsötétül az agya (és a kép) és immár anyanyelvén, németül és Adolf Hitler hangján átkozódik. 29
