Hagymás István: Utazások Fellinivel a Zenekari próbára, A nők városába és a Satyricon világába (Pilisvörösvár, 2002)
Zenekari próba - Cselekmény
tag egy óriási fekete metronómot cipel a ledöntött pulpitus helyére. Ezt kiáltják ki a zenekar új karnagyául. A kamera is átveszi a metronóm ingását és ütemét, s ide-oda billeg. A kontrafagottos egyre jobban belemelegszik a szeretkezésbe, míg partnere szemtelenül uzsonnázik. Rövid ideig tartott a metronóm tisztelete is, hiszen alig hogy felállították, máris lekerült a dobogóról. A nőt, aki egy székkel eltalálja a fekete metronómot, megtámadják, s nagy csetepaté tör ki a zenészek között. Egyikük, hogy lehűtse őket, egy vödör vizet önt a verekedőkre, nem sok eredménnyel. Egy idős zenész, mintha teljesen beszámíthatatlan állapotban volna, pisztolyt vesz elő, és a levegőbe lő. A fehér öltönyös muzsikus még mindig a labdarúgó-mérkőzést hallgatja kis, tranzisztoros rádióján. A menedzser kicsavaija a félőrült öregúr kezéből a revolvert, de miután meggyőződött, hogy van neki fegyverviselési engedélye, visszaadja a fegyvert. A földmozgások állandó jellegűvé válnak. A fekete csillárok sötéten himbálóznak a plafonon. Egyszerre csak megreped a fal, majd hatalmas lyukat ütve, egy óriási fekete golyó jelenik meg a teremben, amolyan faltörő inga féle, amellyel a régi házfalakat szokták ledönteni. Olyan, mint egy modem faltörő kos. Minden elcsendesedik, csak a szél meg a huzat fütyül a teremben. Egy pillanatra felvillan a hárfa kontúrja, pontosan azon a helyen, ahol a becsapódás van. Klára halottként fekszik a törmelékek között. Zenésztársai ijedt, tragikus arccal viszik ki a teremből. Az alig néhány pillanattal ezelőtt még vadul tobzódó zenészek megilletődve követik a karmester utasításait, aki zenére biztatja őket. Újra felállítják a pulpitust, mondván, hogy a hangjegyek s a zene megmenti őket. Először történik meg, hogy egységesen, minden ellenállás vagy torzsalkodás nélkül megértik egymást. A karmestert komolyan véve mindenki a helyére megy és megkeresi a hangszerét. A kottatáros felemeli és odaviszi a karmesternek az eddig földön heverő vezénylőpálcát. A karnagy feláll a dobogóra, de nem közvetlenül a pulpitus mögé, hanem attól néhány lépésre jobbra, s onnan inti be a zenekart, amely most talán először (lehet, hogy utoljára) majdnem teljes teijedelmében végigjátssza az egész darabot (immár Klára nélkül). A zenészek arcán meghatódottság érződik, mintha megbánták volna a történteket. A zene lassan elhalkul, s a karnagy veszi át a szót. Egyre jobban belefeledkezik a szitkokba, egyre dühösebben, elvadultabban, emberi mivoltából kivetkőzve kiabál, szólja a szitkokat, immár németül. Mintha Hitler hangját hallanánk a sötét vászon előtt. A zene újra megszólal, s a kép végleg elsötétül. Vége 15
