Hagymás István: Utazások Fellinivel a Zenekari próbára, A nők városába és a Satyricon világába (Pilisvörösvár, 2002)
Zenekari próba - Cselekmény
énekstílus stb. A hangszerről megemlíti, hogy az nagyon érzékeny, s hogy a fuvola hangja hasonlít leginkább az emberi hanghoz. Varázslatokra képes ez a kis instrumentum, az állatokat is megszelídíti, a halottakat is életre kelti. A Napé és a Holdé, az éjszakáé és a nappalé. Ugratják beszéde közben ezt a végig nevető hölgyeményt, flúgosnak nevezik, amire rá is szolgál, hiszen a szemünk láttára mutat be egy kézen átfordulást. A harsonás páratlannak, különlegesnek tartja a hangszerét. Egyszerre komor és humoros ez az instrumentum, a zenebohócok kedvence, de az angyalok is ezt fújják. Egyik barátja hozzáteszi ehhez a nyilatkozathoz, hogy ha már az atyaúristennél van az embernek jelenése, legalább a harsona is legyen jelen. Egy újabb pozános is bekapcsolódik a beszélgetésbe. A tengerparton magányosan megszólaló hangszer hangját illusztrálja játékával, mire valamennyi harsonás rázendít. Egy ífanciasapkás öregúr a harsonák hangjára lengő pókhálót figyeli ahelyett, hogy interjút adna a riporternek. Az egyik dobos csuklógyakorlatokat végez, a másik éppen a zakóját keféli. Alacsony, bőrkabátos figura a dobos, cigarettázás közben válaszol a feltett kérdésekre. Megjegyzi, hogy a dob a bőgőhöz passzol. Egy fiatalabb, hosszú hajú dobos hozzáteszi, hogy a nápolyiak a legjobb dobosok, nekik van a legjobb ritmusérzékük, míg Olaszországban általában az embereknek csak a melódiára van fülük. Véleménye szerint a dobosok a legkeményebb faszik, a legbelevalóbb legények. Állítólag a dobosok között sokkal nagyobb az egyetértés, mint a többi zenész között, sokkal szerényebbek a többieknél, nem olyan fennhéjázóak, mint a többi hangszeresek. Egy csellistára áll rá a kamera, aki nem akar nyilatkozni, helyette egyik kollégája mondja el erről a hangszerről, hogy a zenekar egyik alappillére, míg a másik oszlop a hegedű. Rájuk támaszkodik az egész zenekar bonyolult építménye. Közbeszól egy másik hangszeres, egy elsőhegedűs, hogy az első hegedű a zenekar esze, sőt szíve is. Visszaveszi a szót a gordonkás és az ideális jó baráthoz hasonlítja a gordonkát, szemben a hegedűvel, amely elcsábítja az embert, elcsavarja a fejét. Egy hegedűs kollegina ismét közbeszól megjegyezvén, hogy a hegedű a legférfiasabb hangszer, a legfallikusabb, behatoló, amihez egy hegedűstársa még azt teszi hozzá, hogy a legvibrálóbb, legmodernebb hangja a hegedűnek van, s hogy távol áll ettől a hangszertől mindenféle női magakelletés. A vitatkozókat a kontrafagott mély böfögésének hangja szakítja félbe, s ismét a gordonkás veszi át a szót azzal, hogy a gordonka a legszomorúbb hangszer. A prímhegedűsök ismét közbeszólnak, hogy a hegedű a legnagyobb sztár minden hangszer között, ha kell, még a karmester szerepét is átveszi. Hogy a hegedű a legfontosabb, az abból 9
