Hagymás István: Shakespeare-látlatok I. (Pilisvörösvár, 2016)
Julius Caesar
A természet s világnak mondhatá: »Ez férfi volt«” (Ötödik [utolsó] felvonás, ötödik [utolsó] szín) Valószínűleg Octavius sem csupán udvariasságból, vagy a kötelező katonai tiszteletadásból bánik Brutusszal „erényéhez képest” és gyászolja a saját sátrában felravatalozott „ellenséget”. Olyan érzésünk van, mintha Antonius is és Octavius is ezen a „vég-órán” éreztek volna rá Brutus valódi súlyára, a nevére, amely kötelezi, és a szó szoros és átvitt értelmében a „céda” (caedo) Caesar „lesulykolására” ösztönzi. Brutus a „császármetszéssel” a halálba vágta az ember Caesart, de ugyanezzel a (ki)vágással szülesztette meg az ős-istent, és szabott határt a múltnak. A saját halálával Brutus és vele Shakespeare is azt üzeni, hogy új, súlyos (brutális) idő, (kor)szak és ember(típus) van születőfélben: a „férfi”, akiben máshogy vegyülnek az elemek. Ebben a vegyülésben benne rejlik a Caesarban való vérfürdés és mosdás, a vele való (alkímiai) konjunkció, (vegyi) egyesülés, a belőle való részesedés stb. Shakespeare órái azért is figyelemre méltók, mert a nagy- és kismutatóval pontosan, képszerűen van módja érzékeltetni Caesar és Brutus helyét, idejét, egymáshoz való viszonyukat. A nagyobbik, perceket mutató mutatót Caesar ideje vezérli, míg az órákra, a nagyobb időre a kisebb, de súlyosabb Brutus ügyel. Ok maguk az óra, vagyis a (kerek) idő. De nagyobb időegységeket is a „képbe vágnak” ezek a Caesar idejében még nem is létező órák: az ún. Platonikus vagy nagy évet és annak világhónapjait, világkorszakait. A precesszió következtében a megdőlt képzeletbeli földtengely (a „nyolc múlt”) 2160 évenként más-más csillagra-csillagképre mutat az égen és jelöli ki az éppen aktuális égi pólust, az északfokot. 26 000 év szükségeltetik ahhoz, hogy a 12 részre osztott számlapot, vagyis az állatövet a (kis)mutató körbejárja és visszatérjen oda, ahonnan elindult, vagyis a Kosba. Caesar és Brutus voltak ennek a nevezetes időegyezésnek, nagy visszatérésnek az utolsó, egyben a nagy év kibillenésének első tanúi. Az új idő, az új perc-óra, az új tavasz, az új Kospont (értsd: Isten báránya) mutatni engedte magát és a Halak világkorszakának kapuit kezdte kopogtatni, döngetni, feszegetni... Valami hasonló történt az idővel, mint amit a Julianus-naptár kapcsán már érzékeltettünk, az ti., hogy eltolódott önmagához képest, vagy úgy is mondhatnánk, hogy folt esett rajta. Julius (és Augustus) időbe való önbetoldása idegen anyagként ékelődött az idő szövetébe, megse51
