Hagymás István: Shakespeare-látlatok I. (Pilisvörösvár, 2016)
Julius Caesar
Hasonló nincs az égnek boltozatján. Számtalan szikra festi az eget És mindenik tűz, fénylő mindenik, De egy vagyon csak, mely helyén marad: Úgy a világ is fel van bútorozva Emberrel, s embervér, hús mindenik S érző; de mind e sok között csupán Egyet tudok, ki víhatatlanul És rendületlen megmarad fokán. Hogy ez én vagyok, hagyjátok megmutatnom...” (Harmadik felvonás, első szín) Brutusnak valószínűleg igaza volt abban, hogy Caesar nagyra, nagyon nagyra vágyott, vagy ahogy maga fogalmaz: „szenvedély uralkodék eszén”. Sarkcsillagnak leni nagyobb dolog, mint imperátomak, hadvezérnek, főpapnak, diktátornak, ősnek, felszarvazottnak, a nemzet atyjának, több mint Holdnak vagy Napnak lenni. A Sarkcsillag a mindenség kimozdíthatatlan pontja az univerzum tengelyének kijelölője, magasabb minden fenségnél. Ha a világot meg akarjuk tartani a maga egyensúlyában, akkor ezt a bizonyos csillagot vagyunk kénytelenek rögzíteni. Ezt teszi Brutus, amikor: „Világnak első emberét ledöftük...” (Negyedik felvonás, harmadik szín) Az égre szögezi, szúrja, vágja Caesart. A Cézár név a caedo (vág) ige származéka. A Brutus név viszont ezzel szemben nehézkest, esetlent takar. (Gondoljunk a bruttó vagy a brutális szavakra). Ha „továbbmegyünk a neveken”, akkor nem másra jutunk, mint arra, hogy Caesar úgy aránylik Brutushoz, mint hüvely (céda) a tőrhöz, vagy kardhoz, vagy mint lyuk a folthoz. Az igazi (egyen)súly, ami nem esik le, ami esetlen, ami szilárd, ami a helyén marad, az valójában Brutus. Shakespeare neki is szán egy „három órát”, egy derékba törést. Brutus ez idő tájt vállalja Caesarhoz hasonlóan önként a szintén asszisztált rituális halált, saját, Cézárvéres kardja által. Nem véletlen, hogy Antonius, aki egyszerre az ellensége és a rejtett szövetségese (emlékezzünk vissza, hogy közvetve maga is részt vállalt Caesar őssé válásában, amikor „leleplezte”), a „legnemesbik római” jelzővel illeti, akiben: „...úgy vegyültenek Az elemek benne, hogy fölkelhete 50
