Hagymás István: Shakespeare-látlatok I. (Pilisvörösvár, 2016)

Athéni Timon

31-bői i. e. 431-be), egyenesen az athéni demokrácia fénykorába, de az időt mégis előrepergeti a jövőbe: talán a saját (sötét) középkorába, talán a szintén saját felvilágosodásába-reneszánszába, de talán még tovább, egészen a polgári vagy akár a „szocialista demokrácia” korába, és folytathatnánk. Messziről fut neki a jövőnek, mintha a jövő („ige-idő”) a múltban volna, vagy ahogy az angol mondja: future in the past...

Shakespeare Antonius és Kleopátra történetének egyik hozadéka, mint láttuk, a nemek demokratizálódása. Antonius Rómából hozott férfiassága Egyiptomban befogadásra talált Kleopátránál, és ettől fogva a szeretet működteti-élteti a páratlan párt, de talán elsősorban Antonius odaadó szeretete.

Athéni Timon nem mutat különösebb hajlandóságot sem a hadtudományok, sem a szerelem műveléséhez, őt a róla szóló darab első részében Shakespeare arra programozza be, hogy szeressen, úgy általában. Ez mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy ad. Úgy is mondhatnánk, hogy Athéni Timon általános adó, méghozzá demokratikus alapon. Egyszerűen ilyen a természete. Timon ott folytatja a kollektív szeretet gyakorlását, ahol Antonius az egyéni szeretetbe és Kleopátrába a szó szoros értelmében belehal.

És még valami: Antonius és Kleopátra „páratlan pár”, legalábbis ezt mondja magukról Antonius. Timon viszont:

pereskedő:

Nincs párja! Mint akit fáradhatatlan

És örök jóságra idomítottak...”

(Első felvonás, első szín)

Talán az sem véletlen, hogy a darab költője (vajon ő lehet Shakespeare is?) szintén a páratlant keresi már a történet kezdetének kezdetén:

„Költő:

Régi nóta. Nem tudsz

Újabbat? Ritkát, furcsát? Valami

Páratlant? O, bőkezűség, e sok

Hódoló lelket mind te bűvölöd

Elő!... (...)”

(Első felvonás, első szín)

136