Hagymás István: Shakespeare-látlatok I. (Pilisvörösvár, 2016)
Athéni Timon
Athéni Timon (Hol kerék, hol talp) Shakespeare Athéni Timonja, mintha egyszerre volna Antonius (és Kleopátra) előzménye is, meg a folytatása is, mindazonáltal önálló darab, amely sok szállal kötődik ugyan a „páratlan pár” történetéhez, mintegy abba ékelődik „lábjegyzetként”, egyszersmind azonban olyan, mintha a shakespeare-i életmű alapja, fundamentuma, talpa volna, amely alulnézetből láttatja a világot. A darab visszatérő motívuma a talpnyalás, mintha a mindenkori nézőt, olvasót is arra késztetné, kényszerítené, hogy Timont, a talpa felől közelítse meg, nem is akárhogyan: a nyelvével. Úgy tűnik, hogy Shakespeare ezúttal olyan hőssel ajándékozott meg bennünket, akit talpnyalással közelíthetünk meg, ez a feltétele annak, hogy részesülhetünk belőle, „javaiból”... Athéni Timon (már - még) nem isten, még csak nem is császár, vagy király, (látszólag) híján van mindenfajta szakralitásnak. Egyszerűen csak egy athéni nagyúr, polgár, civil, „demokrata”, a híres athéni demokrácia szülötte, édes gyermeke. (Polgár)társai, ismerősei, barátai éppen ezért nem az alattvalói, hívei vagy imádói, akik „megfogják az isten lábát”, hanem hízelkedők, esetleg szolgák, akik adott esetben nála is gazdagabbak, hitelezők stb., akik vele többé-kevésbé egyenrangúak, és ennek megfelelően a talpát nyalják, ha fáj a foguk, az anyagi javait különben is magától is osztogató Timon adományaira. Köztudott, hogy a régi istenek-istenségek lába (lábnyoma, lábbelije) magát az istentistenséget jelenítette meg, és ezek kultikus tisztelete magának az istennek-istenségnek szólt, az alázat és az imádat jeléül. A keresztény kultúrkörben szinte mindennapos gyakorlat a feszület, vagy más szentek lábának megcsókolása pl. búcsúk, zarándoklatok, esküvők, keresztelők stb. alkalmával. A csók viszont már nemcsak egyszerűen tisztelet-, szeretet-, alázatértelmű, de potenciálisan magában hordozza az istenségből való fizikai részesedést is, annak elfogyasztását, megevését. (Lásd az ún. utolsó vacsorát, kenyér és bor formájában.) Nem véletlen, hogy a darab másik visszatérő (visszatetsző?) motívuma az evés, pl. éppen kannibalizmus, de a nyalásnál tovább ritkán jut a tisztelt társaság, ami legtöbbször benyalás. 133
