Hagymás István: Shakespeare-látlatok I. (Pilisvörösvár, 2016)

János király

Pandolf, ne feledjük, nemcsak a római pápa és a kereszténység követe és hírhozója (hírvivője), hanem az időé is. Bizonyos nézőpontból úgy tűnik, hogy a „papok” a darab igazi győztesei. Ne feledjük, hogy a trónviszályt végső soron a pápa sugallta, és ez azt a célt szolgálta, hogy János király vagy valaki más (Arthur, Lajos) a szentszéknek engedelmeskedjen. A „földért” folytatott angol-francia háború során Pandolf, III. Ince pápa legátusa, nem kis gonoszsággal és ravaszsággal elérte, hogy János alárendelte magát Rómának, mindeközben elvesztette francia tartományait, és egy szerzetes tette el láb alól. Ami pedig a legfontosabb, hogy „trón ide, viszály és föld oda”, az idő maradt továbbra is a papok kezében, még akkor is, ha Ince pápa történetesen nem foglalkozott naptárreformokkal, mint pl. Gergely pápa, aki kortársa volt Shakespeare-nek. Gergely pápa 1582-ben, október 4-én 11 nappal toldotta meg (foldoztatta be) a Julianus-naptár időfekélyét. Angliában csak 1753-ban érte utol magát az idő azzal a bizonyos 11 nappal. Shakespeare János királya tehát 175 évvel korábban tett nem túl meggyőző, de mégis heroikus kísérletet arra, hogy megmondja, mennyi az idő. A történelmi János 558 évvel előzte meg a pontos időt. Maga Shakespeare viszont a fentiek értelmében késett, hiszen feltételezhetően Gergely pápa naptárreformja után 6-8 évvel írhatta meg első darabját. A fenti idézetben az „Angliában jó időt csinál” kitétel tehát a pontos, azaz visszazökkent időre is utalhat, amelyet a pápa és nem János hivatott a helyére tenni.

Egészen biztosak lehetünk abban, hogy Shakespeare nem véletlenül választotta témául János királyt, csak azért, hogy egy gyenge, sötét, következetlen uralkodót mutasson be, bár a darab ún. manifeszt megértéséhez, a „tanmese” tanulságainak levonásához, ti.: miként viselkedik egy vezetésre alkalmatlan, korrupt államférfi stb. emberünkre lelhetünk. János király történetét ezen a szinten nem olyan nehéz követni és aktualizálni, vagyis a mai korra és viszonyokra vonatkoztatni. Mindazonáltal nem tartjuk kizártnak, hogy azt a sok titokzatos (és talán nem is mindig teljesen érthető) költői képet, amelyet drámaírónk a darabba szőtt, számok ihlettek, egészen pontosan két évszám. 1166 és 1199, vagyis a születés és a megkoronázás mesterszámai. Már ránézésre is ingerületbe hozzák ezek a különös számok a szépérzés receptorait, szimmetriaközpontjainkat, és első benyomásaink nem matematikai, esetleg numerológiai, hanem számesztétikai jellegűek. És ettől a ponttól érdemes újra elölről kezdeni és folytatni a számolást.

9