Bence Lajos: Identitás és entitás - Pannon tükör könyvek (Zalaegerszeg - Lendva, 2005)
"Forog a rabkerék újra, újra…" (Vlaj Lajos rabverseinek motívumvilága)
Vlaj azonban ezzel nem értett egyet, gyakran panaszkodott amiatt, hogy még a kiadói sem értették meg verseit, de nem is nagyon törekedtek rá, hiszen magyarul íródtak. Nagyon tudott haragudni azokra a vajdaságból érkező kritikákra is amelyek a Versek-et „emlékkönyvhöz“ hasonlították. O ugyanis sokkal komolyabban vette a költészetet, mint azt elvtársai gondolták. Szúnyogh Sándortól tudjuk, hogy mennyire neheztelt a szerkesztőkre a minősítés miatt.(Bence: 1988.20) Lehet azonban, hogy meg sem értették azokat a verseket, amelyeket Bodóhegyi Lajos álnéven írt és Herceg János szívesen közölt a vajdasági Kalangya 1943-as évfolyamában, szám szerint tizet. Az 1941-es keltezésű fegyencversek közül a Híd 1948. évfolyamában 4-et találunk. Amikor az 50-es évek közepén a helyzet olyannyira normalizálódott, hogy a vajdasági magyarsággal is fel lehetett venni a kapcsolatot. A Magyar Szóban üzent az egykori szerkesztő a muravidéki Bodóhegyi Lajosnak, újbóli megszólalásra biztatván az akkor már gyakran betegeskedő és kedve vesztett költőt. „Nyolc-tíz versére emlékezem, s azok egy kialakult, határozott arcélű költőre mutattak. A költészet nála nem csak érzelmeinek kifejezésére szolgált; ő tanított és lázított is verseivel. De mindig költői hévvel és igénnyel.“ (Bence: 1988.13) S éppen ez a két fogalom az, amely a vlaji költészetet elkülöníti, fölébe helyezte a primitív, „csinált“, mozgalmi verseknek, lektűr-irodalmi terméknek. Irodalomtörténeti közhelynek számít, hogy a háborúban hallgatnak a múzsák. Szeli István a vajdasági magyar irodalom doyenje Vlaj Lajos kötetéről írt recenziójában olvassuk: „Van költő akit elnémít a szenvedés, és van szenvedő, akit a szenvedés tesz költővé, „legfelsőbb pontján fájdalmának“, mint Vlaj Lajost. Vlaj költészete eleven cáfolata annak a közhelynek, hogy a háborúban hallgatnak a múzsák: harminchat verse közül harminckettő élete mélypontján, 1939 és 1944 között fogházban, intemálótáborokban, rabkórházban, a háborús sors mélyeiben született“. (Szeli 1981:133-4.) A Körséta a fegyházudvaron című vers rendkívül expresszív módon közvetíti a rabok sorsának talán legmegalázóbb mozzanatát, a „körsétát“, mely már-már a haláltánc előzményének is felfogható. A komor hangulatba csupán a „fehér liszt“ visz cseppnyi reményt. A szenvedést a humánumba vetett mélységes hit ellensúlyozza. Pompátlan a rabok palotája Sivár kőfalakkal körülzárva. Fojtogat a záró falak örve Körgyűrűben, körbe, körbe, körbe. 79
