Bence Lajos: Identitás és entitás - Pannon tükör könyvek (Zalaegerszeg - Lendva, 2005)

A XVI. századi irodalom és nyomdászat

Történelmi közhelynek számít, hogy a török hódoltság korában a vallási megosztottság - a protestantizmusnak a katolicizmussal folytatott harca - a török elleni küzdelem legfőbb „belső ellenségének“ számított. A vallási megosztottság ugyanis szükségképpen politikai széthúzást szült. Ez azonban olyan téma, melyről bonyolultsága és feltáratlansága, valamint az időközben tovább sokasodó fehér foltok miatt még a legújabb kori szakirodalomban is „... nehéz heves ellenvélemények kiváltása nélkül szólni.“ (NAGY 1992/2, 22.). Ennek okait pediga felekezeti elfogultsággal, annak máig ható voltával magyarázzák. Olyan kényes téma ez, hogy aki ehhez hozzányúl, darázsfészekbe nyúl. E sok szempontból rendkívül bonyolult történelmi kor felekezeti problémáit taglaló vizsgálódások ugyanis hajlanak arra, hogy a protestantizmust a magyar nemzeti érdekek fő szószólójaként értékeljék, a katolicizmust pedig Habsburgházi támogatottsága miatt nemzetellenes jegyekkel ruházzák fel. E tudománytalan és sok szempontból elfogult nézettel szemben e sorok írója is hajlik afelé a nézet felé, mely szerint közelebb kerülünk az igazsághoz, ha a protestantizmust és a katolicizmust nem egymás ellentéteként, hanem a magyar nemzet fennmaradása és kulturális felemelkedése érdekében végzett kölcsönös feladatvállalás oldaláról közelítjük meg (NAGY 1992/2, 17.).

Az első főúri nemzedéknek azonban volt még egy közös vonása, ha úgy tetszik, tulajdonsága. Nevezetesen, hogy a politikai vezetők a török elleni harcon kívül kultúrapártolók, irodalompártolók is voltak. Nem egy esetben maguk is írogattak. A dunántúli részen a Nádasdyak, a Felvidéken a Perényiek és a Révaiak, a Mura mentén a Bánfíyak és a Zrínyiek, hogy csak a legnagyobbakat említsük.

Dolgozatunk tárgyánál fogva, s e kissé hosszúra nyúlt bevezető után kanyarodjunk vissza a 16. századi Alsólendvához. Ekkor 1552-t írunk és 26 évvel vagyunk a mohácsi csata után, amikor megszűnik a középkori Magyar Királyság. „Nem 1526, nem is 1541 volt az ország végleges és visszavonhatatlan török megszállásának esztendeje, hanem 1552“ - írja Nemeskürty István e korról szóló, Elfelejtett évtized című munkájában (NEMESKÜRTY 1974, 259.).

Az ország 1548-ban még „megvolt“, igaz már csak „látszólag“, s a török által meg nem szállt területeken mintha béke honolt volna, bátran mozgott a nép, kereskedett, élte az életét. Aztán 1552-re ez is megváltozott: a török ekkor már Egerig nyomult előre. A végvárakban - főleg a nyugati végeken - azonban a század végéig nem mutatkozott jelentősebb veszély.

S ez az az időszak, amikor a Bánfíyak birtokán a magyar reformáció olyan óriásai fordulnak meg mint Bornemissza Péter, kinek jelentőségét nem szük-44