Kercsmár Rózsa: Kihűlt a ház melege (Lendva - Győr, 1996)

Karikás aranyfüggő

ránk a legkisebb testvérem, Etelka megbetegedése. Torokgyíkban halt mg. Sokáig fájt a szívünk érte, mert csendes, jó kislány volt. Hármasban maradtunk, és reménykedtünk, hogy egykor viszontlátjuk apámat. Sokszor átmentem Mári nénémékhez, ahol anyám szülei is laktak. Itt a rokonok között valahogy könnyebben viseltük a sorsunkat. Azt tudtuk, hogy apám valahol Chicago közelében egy bányában dolgozik. A ritkán érkezett leveléből megtudtuk azt is, hogy takarékoskodással tudott összegyűjteni pénzt, de abban csak reménykedtünk, hogy egyszer majd hasznát is vehetjük ennek az áldozatos munkának.

Mit ad Isten, 1920-ban egyszer csak betoppant az apám, akire még én, a legidősebb is alig emlékeztem. Remegett a boldogságtól és a fáradtságtól. Hol anyámat, hol pedig minket, gyerekeket ölelgetett. Mindannyian sírtunk, amikor anyám a kis Etelkáról mesélt. Néztem az alacsony, de kedves arcú, bajuszos apámat, aki a mosakodás után jó étvággyal fogyasztotta az elébe tett ételt. Csak bámultam rá, közben arra gondoltam, még meg kell őt szoknunk, mert ezután már együtt élünk vele. A mosolygós szemét legeltette rajtunk. Egyszercsak a mellénye zsebéből előhúzott egy zacskót, a másikból pedig a pipát, melyet dohánnyal tömött meg, és rágyújtott. Ilyen finom illatot, mint a dohányfüst, még soha sem szagoltam. A nyugalom és a boldogság sugara fonta át a kicsi konyhánkat.

50