Zágorec-Csuka Judit: A fény győzelme (Pilisvörösvár, 2015)
Huszonkettedik levél: Ha Lendvára gondolok
bővíteni még Márai Sándor véleményével is, aki a művészetről való nézeteit fogalmazta meg a következő gondolatival: „Mert a tehetség kevés. Az értelem is kevés. A műveltség is kevés ahhoz, hogy valaki művész legyen. Mindenhez végzet kell, melyet nem lehet félreérteni...” Gábor Zoltán festőművész élete végéig élt ezzel a végzettel, tehetséggel. Festett és írt, közvetítette a művészek által létrehozott csodát, mágikus cselekedetet. Sajnálom, hogy már nincsen köztünk, főleg a horvátországi magyarság szellemi életében, amely iránt nem volt közömbös élete végéig. Több évtizedes zágrábi léte ellenére is kitűnően beszélte az anyanyelvét és kitűnően írt magyar nyelven, műveit magyar (Postagalamb, 1982; Apisz nyomán, 1990; Elmondom, 1995; Keserédes emlékek, 2010) és horvát nyelven publikálta (Tragom Apisa, 1993; Kazivanja, 1998; Gorke uspomene, 2010). Gábor Zoltán önéletírása valójában a művész önfeltáró lélekelemzése, és vallomásszerű megfogalmazása folytán ebben a szépirodalmi műfajban a legjobbak közé tartozik. Az önéletírás bizonyos értelemben az emlékiratnak az író egész életére kiterjedő változata. Ennek bizonyítékául szolgál a Keserédes emlékek, amelyet minden elismeréssel ajánlottam kiadásra, hiszen Gábor Zoltán megérdemelte, hogy hírt adjon önmagáról és koráról, arról a multikulturális létről, amelyben élt és amelyet megélt. A műfaj nem ritkaság a magyar irodalomban (Mikes Kelemen, Márai Sándor, Rákóczi Ferenc, Bethlen Kata stb.), Gábor Zoltáné is figyelemre méltó önéletrajzi mű. Miért? Véleményem szerint egy nép történetét a következő tényezők szabják meg: a hely, ahol él és azok a körülmények, amelyek között élnie kell, valamint a népben rejlő erők és tulajdonságok, a népet vezető szellemi-erkölcsi értékek, az eszmék, amelyek eltöltik a közösség lelkét. Mindez Gábor Zoltán szülőföld iránti szeretetére és a zágrábi életére is érvényes volt. Üdvözletekkel, Júlia Lendváról 162
