Székely András Bertalan (szerk.): Varga Sándor emlékkönyv. Szlovéniai magyar változások a XX. században (Pilisvörösvár, 2008)
"…ezért mind küzdeni kell." Életút a szlovéniai magyarság szolgálatában. Székely András Bertalan beszélgetései Varga Sándorral - Első beszélgetés (Budapest, 1987. november 24-25.)
Onnan indultunk mi haza 1945-ben, azt hiszem, június 10-én. Akkor még valamennyi híd le volt rombolva, egyedül egy vasúti híd működött. SZAB: A Déli összekötő vasúti híd? VS: Nem, az egy rögtönzött fahíd volt, amit a szovjet hadsereg állított föl. Még most is látom, erős drótkötelekkel volt kétfelé kikötve. Azon a mi vonatunk háromnegyed óráig ment, mert a híd közben hullámzott. A gyengébb idegzetű emberek ki sem mertek nézni, féltek, hogy most szakad le. A lerombolt hidak vasszerkezetei fönntartottak mindent, bizony még tele voltak holttestekkel, az emberben hátborzongató látványt keltett. Kanizsáig értünk, onnan szépen elmentünk haza. Fogadott az új Jugoszlávia, kezdődött az új világ. SZAB: Az öthónapos katonai szolgálatod és egyben a háború vége után visszatértél a faludba. Milyen állapotok fogadtak? Kérlek, térj ki az ún. „májusi partizánok" ténykedésére is. A földijeid tudatában mély nyomot hagyott ez az időszak, tudom. VS: Csak öten tértünk haza. A többiek elmentek Belgrádba, hát azoknak az volt az előnyük és a hátrányuk, hogy mindjárt besorozták őket katonának. Ők előbb leszolgálták a katonaságot, és egy vagy két év múlva jöttek haza. Csak hát otthon megmondtuk, hogy itthon vannak és így tudták. Gáborjánházán az az öt ember is kettészakadt. Az emberek mondogatták: ne menjetek haza, terror van odaát: hát valóban a kezdeti időszakban volt is. Megtorlások. A nagynénémnek meg nekünk rétünk is volt, az apámnak egy rétje odanyúlik éppen a határra, Gáborjánháza alá. Ő valahogyan megtudta a határon keresztül az emberektől, hogy mi hazajöttünk, és ott vagyunk egy Fehér nevezetű távoli rokonunknál, és most dilemma előtt állunk, hazamenjünk, vagy 57
