Bence Lajos: Szóval vágok rendet - Pannon tükör könyvek (Lendva - Zalaegerszeg, 2016)

Bence Lajos újabb verseihez

elrejtőzik, és valami orákulumos hangot megütve tudósít a ki nem fejezhető titokról, éppen a leleplező ész világosságával szól, így állítja a Titokzatosságot. Mindeközben nagyon kíváncsi arra, mit szól ehhez Isten, ehhez a privát igazságigényhez, ehhez a bátor néven nevező, lecsupaszító teremtéshez.

Isten türelmes szemlélője a dolgoknak, hagyja, hogy a lírai én váltsa meg a hazugságtengerben fuldokló létezőt, úgy, hogy a legapróbb jelenségig analizálja a halottat a boncasztalon. A szike Bence kezében oltókéssé lesz, és ez sajátos világa legnagyobb értéke. A saját „nagyonfáj”-ja mint egyetlen, személyes életlehetőség az Igazságot mutatja meg, az egyetlen helyes, keskeny ösvényt, az alig pislákoló fényt, a merre továbbot. Az igazságról lemondott bábeli zűrzavarban nagyon férfiasán, éles határkijelölés a lírai tett középpontja.

Bence Lajos tudja, honnan jön, és nagyon jól tudja, merre nem akar menni. Ez a folytonos lemondás, az ebből következő feszültség tükörvillanásszerű teremtő pillanataiban, a Semmi is csupán a Lét fátyla lesz, ahogy Heidegger fogalmazza meg fő művében.

De ha a Semmi csupán a lét fátyla, akkor egyszer elfújja majd egy kósza szellő, és többé már nem tudjuk, hogy valaha benne dideregtünk. Érezzük ugyan a vénánkban a rögöket, ez pusztán a félelem lüktetésében számít valamit. A létdidergés igazából egy ajtó, amin a ritmust követelő élet átmenve teljessé válva egyesül majd a Lét szívével.