Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)
Szíriusz, az űr kerékpáros királya
rette volna megóvni. Ha csak hozzányúlt valaki, úgy érezte, el akarja rabolni tőle. Féltékeny, vad tekintet sugárzott ilyenkor a szeméből, pedig egyébként nyugodt fiatalembernek ismerték. Soha senki sem látta verekedni. Nem voltak ellenségei - igaz, barátai sem. Szinuszt ezért mindenki eltűrte, de nem szerette, igaz, nem is gyűlölte, meg nem is sajnálta. Az egyetlen érzelem, amely élete során érintette, a közöny volt. És ezt ő vélt együgyűsége ellenére is jól érezte. Nem volt különösképpen szomorú emiatt, sőt, ha lehet arról beszélni, Szíriusz is ugyanolyan érzelmeket táplált embertársai iránt. Hatalmas, végtelen, majdnem felfoghatatlan közönyt. Éppen ezért nem érintette semmi sem fájón, soha sem látták sírni vagy szomorkodni. Az ajka körüli széles mosoly ritkán távozott arcáról. Amikor utoljára csodálkozott rá valamire, még élt az anyja, és éppen az ő személye körüli érthetetlen események váltották ki a nagyszemű, hirtelen megnőtt gyermekből a csodálkozást. Sehogy sem tudta megérteni, mit keres anyja ágyában egy ing nélküli, ismeretlen férfi, aki alól belépésekor anyja nézett fel hirtelen csapzott hajjal, mélyen lélegezve, majd felismerve fiát, egész testét rázó, hangos röhögésben tört ki. Szinte fulladozva emelte felé csúfondárosan jobb kezét. A fiú gyűlölködő tekintettel hirtelen sarkon fordult, majd sebesen elszaladt, hogy titkos búvóhelyén magányosan sírja ki könnyeit... Ahogy kiapadtak a könnyei, úgy telt meg a szíve, egész bensője, egész lénye ürességgel, közömbösséggel, egyetlen fegyverével, amit senki sem tudott tőle elrabolni... Néhány meggondolatlan, könnyű tréfára vágyakozó suhanc akaratlanul is érintette ezt az ürességet betöltő szépet a szívében, ami csakis az ő tulajdona volt, amikor röhögve és egymást lökdösve darabonként, részenként szedték szét Szíriusz kerékpárját, majd felaggatták a terebélyes gesztenyefára, akárcsak egy karácsonyfára... 58
