Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)

Gazdag Márton igazsága

A körülményekre, idős korára, bünteden előéletére való tekintettel, és mivel bevallotta cselekedetét, Gazdag Márton felfüggesztett büntetést kapott, majd szabadon távozhatott.

No, de hova menjen azután, hogy úgy érzi, mindenki tud az ő bűnéről, szégyenéről, amikor tolvajnak mondták ki, és már többé sohasem beszélhet fiainak becsületről, tisztességről?

Bement az első kocsmába, nem nézve senkire. Kit érdekel az egész? Felfüggesztett-e vagy nem, mindenképpen tolvaj. Tolvaj, mert lopott.

De ő nem lopott, ő csak elvitte a sajátjáról azt, amit később úton-útfélen hagytak az útépítő munkások. Hiszen tőle sem kérdeztek semmit, ő sem egyezett bele! Ő nem bűnös, nem tett semmi rosszat, nem ölt, nem gyilkolt, nem erőszakolt meg senkit, csupán három csőről volt szó, három már szinte kiselejtezett műanyag csodarabról, három néma tárgyról, az ő ordító bűnéről, csúfos szégyenéről.

Újabb fröccsöt rendelt.- Papa, nem lesz ez egy kicsit sok? - érdeklődött jóhiszeműen a pincér.- Sok lesz, fiam, sok ez, nagyon sok. Sok az én idős fejemnek, lelkemnek, sok ez a rengeteg cső, ami fojtogat... - Gazdag Márton nyugdíjas úgy érezte, teste köré számtalan szorongató cső fonódott, tekeredett, egyre vészjóslóbban, szilárdabban, erősebben szorították, egyfolytában sziszegve: tolvaj, tolvaj, tolvaj...- Hé, hívja már valaki a mentőket a szentségit, még fölkrepál nekünk itt ez az öreg - kiabálta a pincér rémülten, látva a fulladozó, eltorzult arcú, levegő után kapkodó embert.

De Gazdag Mártonon már nem tudott segíteni senki. A rengeteg tekergő, sziszegő cső örökre beléfojtott minden szót, gondolatot és indulatot, az arcára görcsös gri-47