Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)
Meglapulva a kerítés mögött
Meglapulva a kerítés mögött Sokáig hasztalanul dörömbölt a kapun. Már nem nagyon remélhette, hogy kinyitják, de azért csak kitartott a kopogás mellett. Tudta, jó helyen jár, de abban már nem volt biztos, hogy tartózkodik-e valaki a házban, amelyből az előtte álló magas kerítés és a már említett magas kapu miatt nem sok volt látható, inkább csak sejtelmesen érezhető a mögötte levő épület. A kerítés előtti magasra nőtt fű és kóró is arról tanúskodott, hogy a tulajdonos ugyancsak elhanyagolta a környéket, és valószínűleg a házban sem jobb a helyzet. Szinte érződött a doh és a penész áporodott szaga. Az idegen újra csak megkopogtatta a kaput. Ekkor valahonnan egy idősebb asszony settenkedett mögé: alacsony volt, majdhogynem púposnak mondható, fekete ruhában, álla alatt az ugyancsak fekete fejkendő jó szorosra kötve. Gömbölyded, kiugró pofacsontú arcáról két nagy kerek szem kancsalított felé. Csak a bot vagy a seprű hiányzott a kezéből meg a bibircsókok az amúgy nem éppen piszének mondható orráról. Ha fényes nappal közeledik felé, és valahol a nagyváros népes utcáján, bizonyára megmosolyogja, de itt, a félelmetes kapu árnyékában és a nyirkos félhomályban egy kissé megborzongott a látványtól.- Jába kopog uram, úgysem nyitják ki - szuszogta, majd még közelebb lépett hozzá, és egy kissé halkabban folytatta -, tudja, egészen megvakult az öreg, már hét éve teljesen vak. Meg nagyot is hall, de lehet, hogy egészen süket. De jobb is így, legalább nem hallja, hogy miket 39
