Bence Utrosa Gabriella: Mégis harangoztak (Lendva, 1999)

Tüzet szító szél

sehogy sem akart beengedni, talán titkos ellenséget, vetélytársat látva benned, de egyszer csak olyan hirtelen szaladt el, mintha boszorkányok milliói üldözték volna -, a fiatalabb fiú nyitott ajtót. Félig rádmosolygott, vagy csak neked tűnt úgy, de nem kísért be, gondolta, a hang után mész, így nem tévedhetsz el, és majd csak megtalálod őket. És - vagy újra csak képzelődtél? - mintha bocsánatot akart volna kérni tőled valamiért, a bűntudat halvány fénye látszódott tekintetéből.

A zeneszó irányába mentél, amely halk, de jól hallható volt.

Beléptél egy helyiségbe. Nagyon sokan voltak. Néhányan a megnyugtató, halk zene ritmusára lassú táncot lejtettek, mások törökülésben foglaltak helyet a csupasz földön vagy kisebb párnákon, vagy a szoba valamelyik zúgában feküdtek széles mosollyal az arcukon és szemükben. Nemigen beszélgettek, inkább valahova a távolba meredtek, mosolyogtak, néhányan mosolyukban lassan rád tekintettek, de olyan érzésed volt, hogy nem látnak, csak keresztülnéznek rajtad. Mások tartották egymás kezét, ülve ringatóztak, húztak egyet-egyet a kólás- vagy sörösüvegből, és mohón dohányoztak. A szoba rendetlen volt, sűrű dohányfüst gomolygott, a hamutartók megteltek, üres és félig üres üvegek hevertek mindenütt.

Átléptél egy kábult párt és a szomszéd szoba felé tartottál. Szürkés füstben úszott az is. Egy széles ágyon fekve találtad az idősebb fiút. Látszólag nyugodtan pihent, tekintetét a mennyezetre szegezte. Sápadt volt és sovány, arcvonásai férfiassá váltak, és te meghatódtál, mint mindig, amikor hosszabb idő után újra találkoztál vele. Fésületlen haja kissé zsírosán hullt a vállára. Körmei sárgák voltak a nikotintól. Tudtad, kábult ő is, de sejtetted, ennek ellenére lát, habár nem tekint feléd.

Szólni akartál hozzá, megérinteni, megrázni, magához téríteni, de érezted, nem akarja látni, hogy ott vagy, nem

26